Veres László: A Bükk hegység hutatelepülései (Miskolc, 2003)

A MEGÉLHETÉS FORRÁSAI

vétkeseket.

21 A 19. század elején az uradalom tiltotta az erdőben szedett tűzifával való kereskedést. Egy 1813-ból származó rendelet Ujhuta népének előírta, hogy „Nem lészen ezentúl kemény büntetésnek terhe alatt szabad a Jobbágyoknak, és Lakosoknak az uraság erdejébül sem száraz tűzi, annyival és inkább nyers vagy épületnek való fát eladni, és azzal kereskedni".

22 A rendelkezést valószínűleg nem lehetett betartatni, így a 19. század második felére már érvényét vesztette, mert a hutatelepülések lakói saját szükségletükre vag}' értékesítésre egyaránt gyűjthettek tűzifát. A hullott fa gyűjtését nagyobbrészt a férfiak végezték. Az uradalom a fakitermelés során csak az ölfára és a rönkfára tartott igényt. A favágók szabadidejükben legalylyazhatták és összegyűjthették a vastagabb ágakat és ingyen hazavihették. Ha más területeken gyűjtöttek össze nagyobb mennyiségű száraz fát, akkor némi fizetséggel tartoztak érte az uradalomnak. A nők alkalomszerűen foglalkoztak fagyűjtéssel. Télen kis kéziszánra pakolták a fát, nyáron pedig batyuba kötve. A batyu nagyobb méretű, erős vászonlepedő volt (borovinka, tracska, plachta vag}' hamvas volt az elnevezése), amelyet batyucipelő kötelekkel (iraki) erősítettek a hátukra és a rakományt is ezzel rögzítették.

23 A fa értékesítését a gyűjtögetéshez hasonlóan férfiak és nők egyaránt folytatták. A hutás asszonyok és a fiatal 'fiúk batyuba kötve gyújtósnak való fűrészelt fát Miskolcon, Diósgyőrben a piacokon árulták, vagy a vasgyári kolónián utcáról utcára járva hangosan kínálták portéká21 Tóth A., 2001. 47. 22 A rendeletet közli Viga Gy, 1982. 133. 23 Tóth A., 2001. 48,