Veres László: A Bükk hegység hutatelepülései (Miskolc, 2003)
A MEGÉLHETÉS FORRÁSAI
nosították a telepítések során, mert az ilyen hajtásokat is összegyűjtötték. Tavasszal óvatosan kihúzgálták őket a földből, nehogy gyökérzetük megsérüljön és ezeket rögtön az erdőtelepítés helyszínére szállították és elültették. A csemetekertekben nevelt hajtásokat kiszedés után télre elvermelték, hogy nehogy megfagyjanak. A vermelőhelyeket barlangokban alakították ki és télen rendszeresen hóval borították a fiatal hajtásokat, nehogy kifagyjanak, és nedvességet kapjanak. Tavasszal kezdődött a telepítés. Az ültetéshez nem kellett előkészíteni a talajt, viszont már ősszel elkészítették a padkákat, a lépcsőzetesen és hosszan elnyúló területeket. Egy-egy padka egymástól 1,5—2 méterre volt. Ezeken a padkákon telepítették szabályos távolságra a facsemetéket, amelyeket ekkor már ültetvénynek neveztek. A csemeteültető nők - a favágók munkaszervezeti formáját követve — szintén párban dolgoztak. A kapás (kapacs) kiásta a gödröt (tanyir, tányér) ortókapával (ortopká) és az ültető (szagyacs) belehelyezte a csemetét, amelyet társa megtartott, amíg bekaparta. Egymástól mintegy másfél méternyire 30 cm mélységű gödrökbe ültették el a csemetéket. Egy nap alatt 100—150 darabot helyezett egy pár a földbe. Az ültetvény 3—4 évig számított csemetefának és addig gondozást igényelt, különösképpen a fenyő. A csemeték környékét sarlózták, körülkapálták, szükség szerint ritkították is. Késő ősszel cerbakolták az ültetvényt, ami azt jelentette, hogy a fiatal fákat egy olyan anyaggal kenték be, ami télen távol tartotta tőlük a vadakat. A téli időszakban, amióta a karácsonyfa-állítás divatba jött, a fenyőfa összegyűjtése, kötegekbe rakása jelentett munkát a fiatalok és a nők számára. A szezon elmultával a szertehagyott fagallyakat szedték kupacokba és égették el, hogy tiszta legyen majd a padkakészítés helyszíne.