Veres László: A Bükk hegység hutatelepülései (Miskolc, 2003)

A MEGÉLHETÉS FORRÁSAI

messze földön híresek voltak. Az első világháború előtt gyakran a felvidéki uradalmakban is elhívták őket meszet égetni. 1914 után Aggtelek környékére jártak: Színben, Szögligeten, Rákon, Bódvaszilason, Komjátiban, majd Dédesen, Apátfalva és Szilvásvárad között is dolgoztak. 1938—40 táján a Kárpátaljára, Erdélybe, sőt Németországba is leszerződtették őket. Famunkák A fakitermelés mellett az ölfavágók, de téli hónapokban a fuvarosok is szívesen vállalták kész- és félkész termékek faragását az erdőn. A 19. század második felétől fellendülő vasútépítés rengeteg talpfát igényelt. A bortermő vidékeken, a közeli Miskolcon, Sajószentpéteren, a filoxérát követő újratelepítés után pedig Tokaj-Hegyalján volt nagyon keresett a szőlőkaró. Az erdőkben található keményfák rendkívül jól hasznosíthatók voltak szekérkészítésre, de el lehetett adni a fát keréktalpként is. Levéltári adatokkal bizonyítható, hog}' a bükki települések jó részében a lakóépületek zsindelytetősek voltak. A keményfából készült zsindelyt általában jól lehetett értékesíteni, mivel tartósabb is volt a széles körben használt fenyő zsindelynél és jóval nagyobb mérete miatt gyorsabban lehetett haladni a tetőfedésnél. Igaz, hogy ez a zsindelyfajta jóval munkaigényesebb volt a fenyőzsindelynél, következésképpen drágább is. A vasúti talpfák és a keréktalpak készítésekor rendszerint a favágó pár dolgozott együtt ilyenkor is. Nagy fűrésszel darabolták fel megadott méretűre a fát, majd két gerendára fektetve szögletesre faragták. A szőlőkarókat tölgyfából hasították. A szálfákat először egyenlő hosszúságúra fűrészelték és a vastagságtól függően kétfelé vag}'