Veres László: A Bükk hegység hutatelepülései (Miskolc, 2003)
A TELEPÜLÉSEK KIALAKULÁSA
umokban előírt kötelezettségként évente 2000 ölnyi fát kellett kitermelni robotban. Ennek a famennyiségnek háromnegyed részét a ser- és pálinkafőzők üzemeltetésére használták fel és csak 500 ölnyi fát értékesítettek. A jobbágyok faizási joga lehetővé tette, hogy az erdőkben száraz, vagy hullott fát gyűjtsenek csekély, szinte jelképes összegért. Egy szekér fáért mindössze 12 krajcárt kellett fizetni. Még néhány további példa is jól bizonyítja, hogy milyen csekély értéket képviselt a fa. Egy szarufának való fa 2 krajcárba, egy tucat szerszámnyél elkészítéséhez való fa pedig 3 krajcárba került a 18. század elején. Száz darab hordódongának vag)' 1000 darab szőlőkarónak való anyagért csupán annyit kellett fizetni, mint egy egyszerű süvegért vagy egy közönséges posztónadrágért. Az erdőkben való sertésmakkoltatásért tizedet szedtek az uradalmi tisztviselők. Tizedet kellett adni az erdei fákból készített kisebb méretű faedényekből, a tányérokból, tálakból és mozsarakból is. Egy hordó égetett mész után 15 krajcárt kellett fizetni. Az uradalom jelentősebb, potenciálisan több fát fogyasztó településeinek lakossága jelentéktelen tényezőnek számított az erdők hasznosítása szempontjából. Miskolc város lakossága 1. Lajostól nyert szabad faizási jogot a diósgyőri Fekete Erdőben. Kövesd, Keresztes, Abrány és Nagymihály lakóinak 113 ekével 3 nap robotot kellett teljesíteni ahhoz, hogy ingyen jussanak épület- és tűzifához.' Az uradalmi birtokpolitikában a Rákóczi-szabadságharc után érzékelhetők azok a tudatos tervszerű jelek, amelyek a bükisi erdőségek fáinak gazdaságos hasznosítását tűzték célul. E birtokpolitika érvényesülésének első ered7 L. VeresL., 1982. 170-171.