Veres László: A Bükk hegység hutatelepülései (Miskolc, 2003)

A MEGÉLHETÉS FORRÁSAI

kb. 180 cm volt, s ebből mintegy 90 cm a nyél. A talp mindkét orrvégét ldfúrták és egy-egy fogantyút erősítettek bele (nicskí) kívülre. A talpak magassága 10-15 cm volt, vastagsága 6—8, a szánkó szélessége pedig kb. 1 méter. Az eplényeket a végektől 10-10 cm-re kifúrták: ide erősítették be a rakoncákat, melyek a rakományt tartották. Legszívesebben szilfából faragták ki az eplényeket, somfából a rakoncákat. Egy-egy rakonca 60—70 cm hosszúságú volt. A szanka, vag}' gyalog szánkó, amely nevében nem sokban különbözik a kis kéziszántól, a meredek hegyoldalról való közelítésre volt igazán alkalmas. Ezért volt olyan orra, hogy csak ldssé meghajolva lehetett — a fogantyúkat markolva — emberi erővel lassítani a megrakott szánkó haladását. A favágók rendszerint ketten dolgoztak együtt, párban. Együtt döntötték ki a fát, legallyazták, egyikük — ha kellett hasogatott — összedobálta a kész faanyagot, közben társa már elment a szánkóért. Vállon felhozta és ketten megrakták 1 méteres tűzifával, 1 méteres, gömbölyű dorongfával, hasáb fával (scsipané) vagy gally fával (ha/uzitui). Negyed vagy fél köbmétert raktak rá egyszerre. Nem kellett lekötni a rakományt, mert a raksúly, a lejtő esési szöge, a rakoncák együtt megtartották a fát. Amikor nagyon meredek helyről kellett leközelíteni a fát, az első rakoncákat megerősítették még egy újabbal (erősített rakonca). Más esetekben ugyanezért egy vastag fahasábot erősítettek, illetve fektettek a két első rakonca elé, az orrokra. Amíg az egyik favágó lement a rakománnyal, társa előkészítette a következő rakományt. Nyáron nehéz volt gyalogszánkóval közelíteni, mert olykor húzni is kellett, télen pedig nagyon csúszott. Nyáron nyomot készítettek a rakománynak. Végigmentek a legegyenesebb, legközelibb irányban a termelés helyétől a rakodóig: baltával kivágták az útban