Veres László: A Bükk hegység hutatelepülései (Miskolc, 2003)

A MEGÉLHETÉS FORRÁSAI

levő bokrokat, vasbunkóval szétverték az akadályt jelentő köveket. Igavonó állatok erejét is felhasználták faközelítésre. Ilyenkor a fuvarosok feladata volt a közelítés. Az ökör sokkal jobb volt erdei közelítésre és szállításra, mint a ló, mert nyugodtabb és jobb teherbíró. A két és fél éves ökröket már betanították erdei munkára. Az ökrökkel elsősorban a fűrészüzemeknek szánt hosszú rönkfákat vontatták ki az erdőből, ha nem állott csúszda rendelkezésre. Csúszdát általában ott készítettek, ahol hosszú ideig tartott a nagyarányú fakitermelés és meredek lejtőn, nagy távolságra kellett közelíteni. Egyszerűbb csúszdákat is készítettek. A meredek szélén néhány hordó vizet leöntöttek. Idáig lehúzatták lóval a fát és a megfagyott talajon leengedték. Ennek az volt a legnagyobb hibája, hog}

7 a csúsztatott fa könnyen repedt és így jelentősen veszített az értékéből. A bükki hutásfalvakban lakó favágók szekerek elejével is közek'tettek. Egyrészt úgy, hogy a láncba csavart tűzifát vagy rönköt egyik végén a szekér elejéhez erősítették, másik vége csúszott a földhöz. Másrészt használtak szekér elejébe helyezett, nagyjából háromszög alakú eszközt, melynek a neve: zlavcse, lacsuha volt. Elöl két, hátul is két rakonca állott ki belőle. Két végén pedig a földön csúszott. Erre rakták közelítéskor a fa egyik végét, ráerősítve. Jól tudták erre felhasználni a kétrészes ökrös vagy lovas szán első részét is, amely mintegy másfél méter hosszú volt, hasonlóan a kisméretű, hátsó szánhoz. Bár nem a közelítés eszköze az ún. hévér, de talán ezzel a feladatkörrel hozható leginkább kapcsolatba, mivel a nagyméretű farönkök rakodását, elszállítását teszi lehetővé. Egykor megfelelő gépek hiányában a fűrészmalmokba vag}' üzemekbe szánt hatalmas méretű és súlyú farönköket