Veres László: A Bükk hegység hutatelepülései (Miskolc, 2003)

A MEGÉLHETÉS FORRÁSAI

Jellegzetes figyelmeztető kiáltást hallattak akkor, amikor megkezdődött a dőlés. Szaggatott torokhangon kezdték kiáltani: Ho-ho-ho, nyújtva és hosszú magánhangzót ejtve folytatták: hó! (Torokhang lévén kissé önek, majd ő-nek hangzik az o és az ó!). Baltákkal, fűrészszel gallyaztak és daraboltak a következőkben, éket és fabunkót használtak közben, ha erre szükség volt. A faközelítés az a művelet, amellyel a kitermelt faanyagot eljuttatják a közbülső rakodóhelyig, ahonnan elszállítják őket. Ez a rakodóhely általában a legközelebbi utat jelentette. Állítják, hogy csak az első világháború óta kellett a termelőknek közelíteni, mert korábban ez a fuvarosok dolga volt. Az 1950-es évektől, az erdészet erőteljes gépesítése után a közelítés ismét nem a kitermelők feladata, kivéve az ún. gyérítést vagy tisztítást, amikor csupán néhány elöregedett, sérült fát esetleg facsoportot kell kitermelni és nem az egész erdőrészt. A hagyományos paraszti erdőgazdálkodásban nagyon leegyszerűsítve folyt a közelítés. Amennyiben a helyi erdőbirtokossági társulások fogadott napszámosokkal vagy erdőmunkásokkal termeltették ki erdeiket, a közelítés nem különbözött a korabeli iparszerű formában űzöttől. Viszont amikor egy-egy birtokossági tag maga termelte ki az osztozáskor (nyílhúzáskor) neki járó faanyagot, akkor nem rakott szabályos farakást (sarangol), hanem segítőtársával lehordta a szekérig, vagy a szánig a feldarabolt fatörzseket és fagallyakat. Ha be tudott állni lóval vagy ökörrel vontatott szállítóeszközével egészen a fákig, nem is közelített csak szállított. Tehát az esetek túlnyomó többségében nem használta, alkalmazta a hivatásos ölfavágók közelítési módszereit. Több körülménytől függött, hogyan közelítettek az erdei munkások. Számításba kellett venni a lejtő esésszögét, a kívánt távolságot, a készített vagy készítendő fává-