Veres László: A Bükk hegység hutatelepülései (Miskolc, 2003)

A MEGÉLHETÉS FORRÁSAI

lasztékot, a rendelkezésre álló eszközöket, az évszakot, az időjárást és nem utolsósorban a munkaadó előírásait. Mint általában a hegyvidékeken, a Bükk belsejében is a szlovák erdei munkások emberi erővel, igavonó állatok erejével különböző eszközök, vagy maguk építette berendezések segítségével végezték a műveletet. Kézzel átdobálták a rakodóhelyig akkor, amikor nem kellett tartani attól, hogy megsérül a fa. Tűzifa (ölfa) kitermelésekor volt ez gyakori. Olfát baktatva is közelítettek, vagyis görgették lefelé a feldarabolt tűzifát. Rövid kis hordozórúd segítségével vaskos rönköket lehetett levinni. A farönk alatt levő, arra merőleges irányú rudakat (fahordó fa) elöl és hátul egyaránt ketten-ketten vitték. A hutatelepüléseken az 1920-as évekig használták a gyalogszánt vagy kéziszánt, mely segítségével emberi erővel közelítettek. A kéziszán magasan ívelt orrú csúszóeszköz volt. Két-két szánkóláb, azaz sulyok tartotta a talpakat összekötő két eplényt. Az eplényekbe fúrt, négy meredeken álló karó (rakonca) tartotta a rakományt. Ezzel a kis szánkóval húzták le a meredek hegyoldalról a gallyakat, de szükség esetén télen kis szállítóeszközként is szolgált a faluban. Az erdei favágók igazi segédeszköze a közelítésben a gyalogszánkó (szanká) volt. Kizárólag a nagyobb erdőségek kivágásánál volt a fakitermelés eszköze. Kint készült az erdőben, haza nem vitték, ugyanis otthoni munkára nem volt alkalmas. A szánkókészítéshez a fejszén és fűrészen kívül a favágók vittek még magukkal fúrót, vésőt és kétnyelű kést. Az erdőben először a talpfának való anyagot választották ki. A kőris volt erre a legalkalmasabb, mert ez a fafaj ta szívós, könnyű és jól csúszik. Szükség esetén megfelelőnek tartották a szilfát vag}' a bükkfát is. A talpfának kiszemelt, végén görbülő fát kettéfűrészelték, majd fejszével lenagyolták és kétnyelű