Veres László: A Bükk hegység hutatelepülései (Miskolc, 2003)

A MEGÉLHETÉS FORRÁSAI

és ezzel ütötték ki a fokát. Annyira vigyáztak erre a fontos eszközre, hogy még éjszakára is bevitték magukkal a kunyhóba. Ha úton voltak, tarisznyába rakták a fejet, a nyelet botnak használták: erre támaszkodtak. Nagyon ragaszkodtak jól sikerült munkaeszközükhöz. „Egy jó bunkó többet ér, mint egy cimbora". Vagy: „Ha egy jó kijanyt tudtam kézhez kapni, hát nem adtam volna, inkább megcsókoltam volna a kijanyt, mint az asszonyt, ha jól üzemelt. Ha jó anyagból volt, ha jól be volt állítva rendesen, ez hozta meg az emberek kedvét munkára". A fontosabb szerszámok mellett természetesen egyszerűbb eszközöket is használtak a fakitermelés során. Ilyen eszközök voltak a fa- és vasékek. Az előbbit kovácsok gyártották. Az utóbbiakat pedig maguk készítettek több évig szárított keményfából. Az ék neve klin volt, a vaséké pedig jelezni klin. Amikor nagyfűrésszel darabolták fel a kidöntött fa törzsét, vagy vastag ágait, akkor ún. erdei bakot használtak. Kint készült a fakitermelés helyén. Elvágott ágasfákat ékeltek be ehhez, baltával becsapolták. Ettől egyszerűbb módon is lehetett rögzíteni az erdőben daraboláskor a gallyfát. Agos, kvak kellett ehhez. Ez nem volt más mint földbe vert, mintegy egy méter magasságú faágak. A fakitermelés legfontosabb munkafolyamata a döntés és a közelítés volt. A közbirtokossági erdőkben — ahol kevesebb fát kellett kitermelni - többnyire fejszével döntötték ki a fákat és közelítés nélkül szekérre vag}' ökrös, illetve lovas szánra rakták az egyenlő rakásokba összerakott és nyílhúzással szétosztott facsomókat. Iparszerű fakitermeléskor — mint erre már utaltunk — vágási sávot, nyílást választottak az ölfavágó párok, a cimborák. Amelyik pár gyorsabban végzett az előzőnél, előnyhöz jutott ezzel is: kedvezőbb munkaterülethez fogott társainál. Sűrű erdőben éppen úgy, mint ritkábban: így elkerül-