Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

ADOMÁK, TRÉFÁS TÖRTÉNETEK

már teljesen köznapiak (és lassan már közömbösek is), a nagyközönség által elfogadottak és hivatalosan is szentesítettek (feltehetően azért is, mert ezekre a „művészet" rangját lehet alkalmazni), addig az erotikus sztorik, viccek, a vaskosabb anekdoták megjelentetésével szemben még meglehetősen erős az ellenállás. Ennek tulajdonítható, hogy gyűjteményünkben csak a „szelídebbnek", a nyomdafestéket eltürőnek vélt adomákat soroltuk, s a genitáliák természetes magyar megnevezését (kivéve néhányszor a női nemi szervet) nem alkalmaztuk. Az enyhülés e téren azonban már tapasztalható. Egy negyedszázaddal korábban bizonyos fogalmak helyére pontok kerültek, olykor mondatok, szövegrészek kimaradtak, mint pl. a népi színjátékok egyes változataiban. Az újabb kiadványokban már az eredeti, megcsonkítatlan szövegek kerültek publikálásra. Itt nyomban felvetődhet az a kérdés, hogy vajon szükséges-e egyáltalában ezeknek a szövegeknek, népi, félnépi termékeknek a közzététele a nagyközönség számára, s nem elegendő-e csupán intézményi kiadványban csak a tudományos kutatás céljára hozzáférhetővé tenni. A néprajzi vizsgálatok igazolják, hogy mily nehéz a tradicionális szemléleten változtatni. Azonban a hagyományosnak tekintett népi kultúra is folyton alakul, módosul, változik, s természetesen a parasztság, a népi közösségek szemlélete is. Mindazok, akik a nép körében éltek, jól tudják, hogy a polgári, irodalmi értelemben vett trágár, obszcén dolgoknak, fogalmaknak, sőt, a cselekvéseknek is egészen más a megítélése és az ahhoz való viszonyulás, mint a városi, értelmiségi, az ún. magasabb kultúrkörben. A köznép körében használatos ún. „alantas beszédre" utalnak már a 16. századból fennmaradt tiltások, papi, prédikátori dörgedelmek. Bornemisza Péternél olvassuk: „Immár csak mind hazugságnak hallgatására és hívságos mulatságra vigyáznak mindenek fülei, tisztátalan és fajtalan beszédnek hallgatására, trágár és peniszes csúfságra, bába-beszédre, álnokul költött fabulákra, királyfia Miklósnál, poéták óriásirúl, Apolloniusról és egyéb hívságról; virág- és szerelmének hallgatására, lantsíp-, dob-, trombitaszóbeli hujja-hujjára és terményeket csácsogásokra" (1584). Jóval korábban Sylvester János már védelmébe veszi a népi „beszid"-et: „II illyen beszidvel naponkid való szólásában. II inekekben, kiváltkippen az viráginekekben, mellyekben csudálhatja minden nip a magyar nipnek elmijiknek éles voltát az lelisben, melly nem egyéb, hanem magyar poézis" (1541). Ilyen és ehhez hasonló példák jól mutatják, hogy a nép nyelvét évszázadokon át a természetesség, a fogalmak egyértelmű és világos megnevezése jellemezte. A képes beszéd nem mesterkéltséget jelentett, hanem „poézist", amelyről ugyancsak Sylvester mondja: „dicsirem a beszidnek nemesen való szerzisit". Nagy kár, hogy nem ismerjük a középkori magyar népi beszédet, a társalgást, a szórakoztató népi próza stílusát, hangnemét és jellegét. Csak sejtjük olyan példákból, amelyekre az imént hivatkoztunk. A közelmúltban feltárt népi prózai anyag nyomán azonban minden bizonnyal állíthatjuk azt, hogy az „ilyen beszidnek neme" napjainkig fennmaradt népünknél. Feljegyzésükkel és kiadásukkal régi adósságot törlesztenénk, s nemcsak a folklórtudomány, hanem az irodalomtudomány és más diszciplínák számára is igen hasznos forrásanyagként szolgálna. S ha már középkori anyaggal nem büszkélkedhetünk, mint az olaszok és a franciák, az újkori fabliau-k, trufák, pajzán adomák átmentése a késői utódoknak, a jövő századok olvasóinak fölöttébb kötelességünk. A „pendely és a gatya" címszó köré csoportosított adomák, pajzán sztorik a rendkívül gyakran elhangzó népi mulattató prózai anyag közé tartoznak. Az előadók egyöntetű véleménye szerint ezeknek van a legnagyobb sikere. A közösségi együttlétek alkalmával a hallgatóság egyenesen megköveteli, hogy annak a repertoárjában, aki tréfás történetekkel szórakoztatja őket, minél több „huncut pendelygatya" körüli történet legyen. Ezek a sztorik az elmondóknak mindig biztos sikert jelentenek. Előfordulnak olyan alkalmak, amikor más témájú történetek el sem hangzanak. Úgy vélhetnénk, hogy ezek elmondása és hallgatása szinte kizárólag a férfitársaságokban fordul elő. A női közlők egyöntetű véleménye szerint a férfiak nélküli közösségi együttlétek alkalmával elsősorban sikamlós, erotikus elbeszélésekkel szórakoztatják egymást. Egy-két generációval korábban a férfiak a nők jelenlétében csak bizonyos alkalmakkor (fonó, lakodalom, színjátszás) mondtak ilyen történeteket, napjainkban azonban már ezeknek az alkalmaknak a köre kibővült, s elmondható, hogy a szórakoztató együttléteken természetszerűleg hangzanak el az erotikus sztorik, a kétértelmű, s gyakran durva szövegezésű viccek. Nagy Olga kutatásai eredményeit igazolják saját gyűjtéseim: „a népköltészet mindent integrál, ami emberi ... fennköltet és groteszket, szentet és profánt, költőit és csúfondárosat, hogy így teljesítse ki a lélek egymásnak ellentmondó, de egymást kiegészítő igényeit." A durvának, trágárnak, obszcénnak, nyomdafestéket nem tűrőnek tekintett folklorisztikai jelenségek és termékek, legyenek azok dramatikus játékok, nóták vagy történetek, szoros egységben és összefüggésben állnak a népéletben. Csak teljességben, a jelenségek összességében ítélhetjük meg a népi kultúrát, a folklóralkotások egészét. Ennek integráns része a szerelem, a szeretkezés, az erotikum különböző műfajokban megnyilvánuló témaköre. A megismeréshez és az értékeléshez, az esztétikai, a funkcionális és a különböző műfaji kérdések elemzéséhez minél több