Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

ADOMÁK, TRÉFÁS TÖRTÉNETEK

példa közzétételére van szükség a magyar nyelvterületről. Az erdélyi magyar anyagról Nagy Olga és Vöö Gabriella munkái nyújtanak egyre gazdagabb áttekintést, s e téren a legnagyobb meglepetést Burány Béla vajdasági magyar erotikus történetei adják. Az erdélyi és a vajdasági példákhoz tanulságosan kapcsolódik az északi magyar nyelvterületen gyűjtött anyag. A magyarság három különböző, egymástól távoli pontjain feltárt változatok jól mutatják a magyar nép szórakoztató „irodalmának" a sajátosságait, a műfaj iránti hasonló igényt és a folklórban betöltött azonos funkcióját. A gömöri magyar erotikus folklór gazdag és változatos anyagot nyújt a terjedelmesebb trufaszerű történetektől a rövid, egysejtű viccig. Figyelemre méltó, hogy a rövidebb sztorik a vicc felé hajlanak és a csattanóra, a poénra vannak kihegyezve. Az aránylag hosszabb adomaszerű történeteknek nincs harsányabb nevetést kiváltó befejezése, maga az elbeszélés erotikusabb, az esemény kelti fel a figyelmet és az előadás valamint a szöveg nyújtja az élményt. A parasztság körében gyűjtött erotikus prózai anyag több forrásból táplálkozik. A példák egy részéről megállapítható, hogy felülről, városi, értelmiségi, polgári körökből szálltak alá. Forrásul szolgálnak a vicclapok, a rádió, a tévé kabaréműsorai. Ezek közvetlenül jutnak be a szájhagyományba, illetőleg egy jó előadó individuum révén a falusi közösségek mulattató repertoárjába. A városban dolgozók, a hazalátogatók is közvetítői az erotikus sztoriknak, vicceknek. Ezekkel kapcsolatban többnyire időbeli eltolódás figyelhető meg. Amikor egy viccet a város már „elfogyasztott", a falura azután jut el. Olykor azonban városon és falun egy időben hallható ugyanaz a sztori. A forrónadrágról az obszcén poén csak akkor vált érthetővé, amikor ez a női ruhadarab a falun is ismert lett. A szájhagyományba való bekerülését mutatja, hogy erdélyi területen is feljegyezték (Forrónadrágban a kolbász). Az azonnali reagálást a politikai eseményekre applikált viccek mutatják, mint pl. egy jelszóra alkalmazott erotikus poén (El a kezekkel Koreától). A polgári körökben „szakállasnak" nevezett tréfás történetek, viccek falun hosszú ideig élnek, illetőleg újra felelevenednek (pl. A szívnek lába van, A kakas tojózik, Éppen olyan kurva, Ki az apja? Választ az agglegény, Búghatna). Az erotikus népi adomák témakörében sok olyan történettel találkozunk, amely a valóságban is megtörténhetett, hasonló esetről hallhattak, s így a szituációt könnyen elképzelhették és a csattanósra alakított sztorin jól szórakoztak. Ilyen pl. a cigányasszonyt megkoitálni akaró paraszt (Bori farol), az öreg bacsó a cigány menyecskével (Az a bajom, hogy nem jött meg a bajom), a tehetetlen férj esete (Az asszony meztelen), az ajándékért kapott szerelem (Combért combot), vagy az olyan eset is, amikor a fiatal férj a még ugyancsak fiatal anyósával intézi el a gerjedelmét (Az anyós se hal bele), vagy a kamasz fiú szeretkezése az éltesebb asszonnyal (Maris néni Pestuval). A tréfás adomák kedvelt témái közé tartoznak a rászedett, megcsalt, beugratott, hoppon maradt férfiak, férjek, legények és öreg kujonkodók esetei (A vén kecske is megnyalná a sót, A komaasszony találkát ad, Az öregember antennája, Faszamár, A menyecske csupaszon, Lencse, csak be ne fuccsolj). Gyakran elhangzanak olyan adomák is, amelyek az elbeszélő élményét közvetítik, s nem a poénon, hanem az erotikumon van a hangsúly (Mi ez a gatyóiban?). A szerelmi témakörhöz soroltuk a nemzetközi meseirodalomban is ismeretes történetet a kikapós menyecskéről (A rajtakapott asszony). Számos más példának is felbukkannak a hazai változatai és más népek hagyományában a párhuzamai, motívumegyezései. A szerelmi élet, az erotikum minden nép adomakincsének kedvelt és kiapadhatatlan forrásául szolgál. Vásárban, városon, Amerikában Az e csoportba sorolt adomák népi, paraszti alakjaival a tréfás, kalandos, humoros esetek nem közvetlen környezetükben, falujukban, hanem idegen miliőben, gyakran ismeretlen helyen, szokatlan szituációban történnek. Az ilyen esetek későbbi felidézésekor az elbeszélő kiszínezi a sztorit, a hatás kedvéért felnagyítja, eltúlozza az eseményt, s igyekszik minál találóbb csattanóval befejezni a történetet. A népi elbeszélő irodalom különösen bővelkedik vásári történetekben. A vásár a maga színességével, forgatagával, a különböző falvakból, vidékről érkezett emberek tömegével már önmagában figyelemre méltó beszédtéma. Olyan események színhelye a vásár, amelyről szűkebb családi körben és különböző közösségi alkalmakon egyaránt szó esett. A vásárból hazatérők az otthon maradottaknak az élményeiket, a látványosabb eseményeket felidézik. A vásári hangulatról nyújt naivan kedves rajzot egy földműves költő verses emlékezete, amelyet az adoma-csoport élére helyeztünk (A putnoki vásár). A történetek egy része a vándor adomák közé tartozik. Az elbeszélő az eseményt ismert személyhez kapcsolja részint azért, hogy hiteles legyen, részint pedig azért, hogy a hatást fokozza, s a történet minél nagyobb derültséget váltson ki. Az elbeszélőt nem zavarja, de a hallgatóságot sem érdekli, hogy az eset