Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)
NÉPI TÁPLÁLKOZÁS HÁROM GÖMÖRI VÖLGYBEN
Voltak családok, ahol mindennap vagy minden vasárnap tejeskávét reggeliztek kenyérrel beleaprítva. A szegényebbeknél ritkábban került az asztalra, ott csak ünnepi alkalmakkor. Csermosnya-völgyi adat szerint „kávébabot is termeltek, de ez a növény később kiveszett. Azt mondják, olyan hüvelye volt, mint a borsónak". 108 Később aztán kedveltté vált még a Franck kávépótló, ilyet mindig tettek a vízbe, bármilyen - bab-, árpa- - kávéból főzték is a kávét. Süvegcukorral édesítették; belőle csak egy kis darabkát vágtak le, s azt olvasztották el a tejeskávéban. Mivel a cukor drága terméknek számított, ezért sem ihattak a szegények tejeskávét. Az 1940-es éveket követően aztán általános szokássá vált a tejeskávé fogyasztása. Helyébe és vele párhuzamosan hamarosan a kakaó fogyasztása tette még változatosabbá a tejes ételek sorát. Ma az a tendencia érvényesül, hogy a tejeskávé inkább az idősek étrendjében tölt be szerepet, a kakaó pedig a gyermekek tápláléka lett. A fejés módja és a kisborjú szoptatása Fejni ülve szoktak. Volt külön fejőszék, ennek ülőkéjén nyolcas alakú lyukat vágtak fogónak. Lábait ferdén illesztették be az ülőlapba, hogy fel ne dőljön. A fejő a tehén jobb oldalára ült, lába közé fogta a zsétárt. A tehén csicsit keresztbe fogták, a bal elsőt a jobb kézbe, a jobb hátsót a bal kézbe - egész marokra fogva húzogatták. Közvetlenül elles után a Szuha völgyében csak reggel és este fejtek, a Csermosnya völgyében háromszor naponta. Az első tejből a Turóc völgyében nem adtak a tehénnek, de a Szuha-völgyben a tehén itta meg a borjú szoptatása után kifejt tejet. A fejés a borjú szoptatásához igazodott, azt követte. A szoptatás gyakorisága nem volt mindenhol azonos. A kisborjú kétszer, más adatok szerint háromszor szopott naponta. Az első héten egy, a második héten két csecsből szoptatták, a többit kifejték. Ha a tejre nem volt nagy szüksége a családnak, az egészet kiszoptatták a borjúval. Az ilyen borjúk 8-9 hetes korukra elérték a 120-140 kg-ot is. A borjút 2-3 hetes korától kezdve fokozatosan kezdték rászoktatni az ivásra. A szoktatás úgy Fejőszék kezdődött, hogy aki gondozta az állatot, a négy ujját betette a borjú szájába, hogy ízlelje meg az ujját. Amikor ez megtörtént, megfejték a tehenet, a kifejt tejet egy tálba kiöntötték, a szopott ujjal a borjú fejét odavezették a tejhez, a borjú megnyalta a tejet, s fokozatosan rájött a tejivás lehetőségére. A kisborjút mindig úgy kötötték meg, hogy ne tudja felügyelet nélkül megszopni az anyját. Ha eladásra szánták a borjút, hathetes koráig itatták naponta háromszor tehéntejjel. Ha pedig továbbtenyésztésre meghagyták, akkor 12 hétig is kapott tejet. A takarmányozására külön ügyeltek, néhol még 1-2 tojással, főtt kukoricakásával is dúsították a tehéntejet. Hat hét után már elébe tették a sarjú szénát, amiből szálanként szedegetett. Ezzel együtt szoktatták a víziváshoz is. Elsőként langyos (állott) vízzel kínálták meg. Először kétszer, azután már csak egyszer kapott tejet naponta. 12 hét után már nem ivott tejet, így észrevétlenül megtörtént az elválasztás. Azután már a közeli legelőre is kihajtották a többi állattal együtt. Orrkantárt vagy szöges kantárt a legelőn használtak arra az esetre, hogy az elválasztott borjúk, üszők ne szopják meg az anyjukat vagy más tehenet. Előfordult, hogy egy évnél idősebb állat orrára kötötték fel a szöges kantárt, vagy ahogyan nevezték, kantárkát. Ha elválasztás után a tehén nem akarta leadni a tejet, nem csináltak belőle nagy gondot, mert a következő fejeskor a tej már annyira feszítette a tőgyét, hogy meg lehetett fejni. Az is előfordult, hogy a 108 E visszaemlékezést Ulman Lajosné nyomán azért közöljük, mert van valóságalapja. Az összehasonlítást segítségül véve, más tájakról szóló szakirodalomban is találunk ilyen pontosan meg nem határozható babkávé növényre vonatkozó adatot. Vö. Kardos László: Az Őrség népi táplálkozása. Budapest, 1943. 183.; Az Őrségben farkasbab, fügebab, csillagfürt a népi neve, mely Lupinus Luteus L. kultúrnövény. 1944-ben 10 000 kat. holdon termesztették Magyarországon. A magyar növényvilág kézikönyve. Összeállította: Jávorka Sándor, Soó Rezső, 1. k. Budapest, 1951. 315.
