Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)
NÉPI TÁPLÁLKOZÁS HÁROM GÖMÖRI VÖLGYBEN
A kukoricalisztből suit görhő és málé szintén kenyérlepény szerepben is értékelhető. Kenyérpótlónak tartja számon a szakirodalom a kenyérsütéskor sült vakarái és cipói. Ezek a lepényfélék már erjesztett nyerstésztából készültek. Tehát a lepényféléknek a második csoportjához tartoznak és egyúttal átmenetet képeznek a tényleges kenyér felé. A vakaró iránt különösen télen nőtt meg az igény, amikor a teknőböl összekapart tésztát összegyúrták az előre elkészített, faszakajtóban felvagdalt tepertődarabokkal. A tepertős tésztát ujjnyi vastagra elnyújtották, a tetejét bekockázták és amikor sült a kenyér, a tepertős vakarát is megsütötték. Ha nem volt tepertő, vajjal vagy zsírral dolgozták össze. Ez a tepertős vakaró tekinthető a közismert tepertős pogácsa közvetlen elődjének, 98 amely a népi gyakorlatban mindaddig előfordult, amíg házilag sütöttek kenyeret 99 a magyar parasztgazdaságokban. A cipón és a vakarón kívül lángost is sütöttek a kenyértésztából. Ebben benne lehetett a teknőböl kikapart tészta is. Dombi Lajos alsószuhai adatközlő így emlékezett vissza gyermekkorára, édesanyjára: „Akkor túrót csavart, sóval kigyúrta, tejfellel összekavarta. Majd lekvárt vízzel elkavart. A fele kemencéből kihúzta a parázstüzet a kocikig. A lapátot a kocik szélére és a nyelét a kisszékre tette, meglisztezte. Hozott egy lángosnak valót, elsikárolta olyannak, mint a lapát. Ahonnét a parazsat kihúzta, óvatosan odatette. Párolgott, sült. Amikor már mindenütt halványbarna volt, a lapáttal kivette, törlővel fogta bal kézzel, a jobbal pedig tajuseprüvel (libaszárny-csonkkal) leseperte a hamutól. Megzsírozta a tollpemerevel. (Volt, aki villára szúrt szalonnával zsírozta.) Majd a tányérból a fele tejfeles túrót rátette és vagy 5 percre visszacsúsztatta a kemencébe. Mikor a tejfeles túró is kezdett pirulni, kivette és egy fenőn az asztalra vitte, még ott is megsepergette az alját. így csinálta még a következő két lángost. Jóllaktunk vele, délig nem lehetett megéhezni tőle." A Csermosnya-völgyben is szokás volt lángost sütni, de nem minden kenyérsütéskor. Ezen a vidéken a lángoshoz a kenyértésztából elcsíptek egy kicsit, a tésztát kizsírozott kerek tepsiben kézzel szétnyomták. Az ízesítőjét úgy készítették, hogy egy adag főtt tört krumplit összekevertek juhtúróval, apróra vágott kaporral, tejföllel és azt tették rá a tésztára. Egy másik ugyanannyi tésztát pedig a kenyérsütő lapáton nyomkodtak szét kézzel, és azzal leborították a tepsiben lévőt. Villával megszurkálták, és megsütötték. Frissen nagyon ízletes lángos volt. Az idősebb emberek legszívesebben a házilag sütött lángosra emlékeznek vissza. A kenyérsütés megszűnésével ezek a járulékos lepényfélék is elmaradtak, emléküket addig őrzi még az emlékezet, ameddig élnek azok az emberek, akik valamikor megkóstolták a kenyértésztából kiszakított meleg lángost, vakarót és a többi említett sült tésztát. Viszont ez nem jelenti azt, hogy ma már nincsenek olyan ételek, amelyeket a felsorolt nevek, terminológiák jelölnek, hiszen lángost ma is országszerte lehet kapni és házilag is készíteni, de ez már más kulturális közegben létezik és jeleníti meg vitalitását, mint hajdan a kenyérsütéstől elválaszthatatlan tejfeles, túrós lángos. Köpülök is megtalálható. Közülük az egyik azonos az istvánmajoriak első magyarországi falujához, Derenkhez közel fekvő Csermosnya völgyében is fogyasztott laksával. Kisbán Eszter az egész magyar nyelvterületet átfogó tanulmányában loksának a vékonyra nyújtott, sütött, pászkajellegű tésztát nevezi. Kisbán Eszter: A lepénykenyér a magyar... op. cit. 82-85. 97 Vö. Balassa Iván: A magyar kukorica... op. cit. 417-420. 98 L. Kisbán Eszter: A lepénykenyér a magyar... op. cit. 78-80. 99 Kisbán Eszter: Korszakok és fordulópontok a táplálkozási szokások történetében Európában. Ethn. XCV. 1984. 388-391., 395.
