Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

NÉPRAJZ BARTHOLOMAEIDES MONOGRÁFIÁJÁBAN

Az ökör jelentőségét mutatja az, hogy a szerző az állat betegségeivel és a gyógyítási eljárásokkal is foglalkozik. Felsorolja a gyakori betegségeket, a száj- és körömfájást, a bélgyulladást, a felfúvódást, a szembetegséget stb. A betegségeket a parasztemberek maguk gyógyítják azokkal a hagyományos eljárásokkal, amelyeket az elődök is alkalmaztak. A körömfájást pl. mésszel, faggyúval, égetett borral és ecettel gyógyították. Feltűnő, hogy Bartholomaeides a tehéntartásról mindössze néhány sort írt, a lótartást is egészen röviden elintézi. A lótartás inkább a sík (az alsóbb) területeken említésre méltó a 18-19. század fordulóján. Az emberek nem szívesen tartottak lovat, mivel az élelmezése lényegesen költségesebb volt az ökörnél. A szlovákoknál csak a nemesek tartottak lovakat. A magyaroknál gyakoribb, de azok is inkább eladásra tenyésztették. A legrészletesebb leírást a juhtartásról olvashatunk. A szerző kétféle juhról ír: házi fajta és külső fajta. Ez voltaképpen a tartásmódra vonatkozik, bár eltérésként kiemeli, hogy a házi fajta kisebb, a külső kevesebb tejet és gyapjút ad. Lényegében tényleges fajtamegnevezést nem ad. Figyelemre méltó, hogy a gömöri gazdák juhokat tenyésztésre a Mátrából és Tiszántúlról is vásároltak, s májustól kezdődően a karámokban nevelték. A juhokat átéli időszak kivételével szabadon tartották, a mező megfelelő részein karámokban legeltették. Ha az időjárás megengedte, hó nem borította a földeket, a juhokat kihajtották a szántóföldekre és az erdőkbe. A föld termékenyítésére a juhtrágyát kiválónak tartották, s ezért a szántóföldeken és a réteken a karámok között legeltetett juhokkal a talajt megtrágyáztatták. A juhok haszna mind sajtból, mind gyapjúból jelentős volt, s jó megélhetést biztosított a juhtartó gazdáknak. A felsőbb területeken, különösen a Garam mentén a sajt minősége kiváló volt, s keresett áru a piacokon. A betegségek megelőzésére a pásztorok tavasszal porrá őrölt enciánfű gyökeret és kenderpelyvát sóval összevegyítve adtak a juhoknak. Hasonló céllal és állandóan kősót helyeztek el a karámokban. Rendkívül érdekes, amit a szamárról olvasunk. Bár a szamár igavonó állat, mégis többnyire a nemesek udvarán fordul elő együtt a juhokkal és a disznókkal. Hasznosításukra nincs adat. A sertéstartás - úgy tűnik Bartholomaeides munkájából - másodlagos szerepű. A „mieink" - amint írja, s ez nyilvánvalóan a szlovákokra vonatkozik - más területekről hozták a disznót, s házaiknál vágták le. Debrecenből nagy mennyiségben vitték a szalonnát és a zsírnakvalót. Gömör alsóbb (déli) területeinek falvaiban a sertéstartás a felsőbb részekénél intenzívebb volt. Az erdőre makkoltatni is kihajtották. Etetésre egyébként felhasználták a csalánt, kerti veteményeket, a zabot, árpát és a tönkölyt. Az állatokat vándor „mesterekkel" májusban kiheréltették. A disznókat kétháromszáz fontra (100-150 kg) hizlalták, s azután levágták. A halászatnak és a madarászainak nincs különösebb jelentősége, bár Bartholomaeides azt írja, hogy e tekintetben „a mieink igen serénynek mutatkoznak". Mivel azonban mindkettő a földesurak tulajdonjogához tartozott, a parasztok ezzel csak ott foglalkozhattak, ahol ennek gyakorlását a földesurak nekik megengedték. A „házi madarak" közül a parasztok kacsát, libát, baromfit tartottak. A libákat tömték, hizlalták. A libatollal (pehellyel) és az azzal tömött párnákkal, vánkosokkal a vásárokon kereskedtek. Jelentősnek tekinthető a méhtartás. A Garam menti területek kivételével mindenütt voltak méhesek. Méhesek a falvakban udvarokon, kertekben, falun kívül a mezőkön és az erdőkben egyaránt előfordultak. A korabeli vélemény szerint a méheseket legcélszerűbb volt fenyőerdőkben vagy hársligetes területen telepíteni. Méhkaptárakat fatörzsből vájtak ki, vagy deszkából készítettek. Ezeken kívül kasokat fontak fűzfavesszőből és szalmából. A gömöri méhészettel kapcsolatban a szerző Glosius János munkájára hivatkozik. Megemlíti a rozsnyói mézkereskedőket is, akik az alföldi területeken és másutt felvásárolták a mézet és a viaszt, s azzal mind belföldön, mind külföldön kereskedtek. (Az állattartáshoz: Paládi-Kovács Attila: A keleti palócok pásztorkodása. Debrecen, 1965.; Kodes József: Népi méhészkedés Gömörben. Debrecen, 1988.) A kötetben nagyszámú mesterségről, foglalkozási ágról olvashatunk. A szerző bár nem nyújt részletes leírást, a rövid ismertetések nyomán megfelelő áttekintést kapunk a gömöri mesterségekről, kézművességről, kis üzemekről stb. A földművelés, állattenyésztés, erdei munka, bányászat mellett nagyszámú foglalkozási ág volt ismeretes Gömörben. Az állati termékeket feldolgozó mesterségek közül kiemelendő a tímár, varga, csizmadia és a gyapjúfonó. Jelentős volt a mészárosok száma. Ebben az időben a mészárszékek tartása földesúri privilégium volt. Ennek bérletéért, megváltásáért a mészárosok a földesuraknak fizettek vagy a