Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

AZ EGYHÁZ ÉS HÍVEI HÉTBEN

Adatok az eklézsia matrikulájából (1787-1848) A néprajztudomány művelői már régen felfigyeltek az egyházi anyakönyvek, egyházlátogatási jegyzőkönyvek és más iratok fontos forrásértékére a falu közösségi életének, a szokásoknak, az önigazgatásnak és számos egyéb népéleti jelenségnek a vizsgálatát illetően. Jelentőségüket különösen megnöveli az, hogy általuk olyan adatokra bukkantunk, amelyek a történeti néprajz szempontjából lényegesek, illetőleg olyan területekről, falvakból, vallási közösségekből származnak, ahol alig van egyáltalán nem folyt néprajzi gyűjtés. Az egyházi matrikulák a néprajz számára sok olyan becses adalékokat őriznek, amelyek fontos támpontul szolgálnak a falu társadalmi életének az ábrázolásához. E tekintetben különösen hasznos források a protestáns anyakönyvek. A gömöri kis református községekben a lelkész rendkívül szoros kontaktusban élt a híveivel. A falu életére döntő befolyással volt. Az anyakönyvi bejegyzések arról tanúskodnak, hogy a társadalmi élet - olykor a gazdasági helyzet - ügyeiben a lelkész, s vele egyetemben a presbitérium irányítólag vett részt. A legszemélyesebb dolgokba is beleszólhatott és kötelező érvényű határozatot hozhatott. Figyelemre méltó, hogy az egyébként világi hatóságokra tartozó ügyeket gyakran az egyház a saját hatáskörében (vagy inkább hatáskörén kívül) „intézte", s az érintettek alávetették magukat döntésének, olykor - pl. lopási ügyekben - a kiszabott büntetésnek. A héti református eklézsia anyakönyvét - amint a címlapon olvassuk, az „emlékezetre és megtartásra méltó dolgokat" 1787-ben kezdte írni Szepsi János akkori prédikátor. A kis nemesi falu lakossága a jelzett évben mindössze 259 „lelkekből" állott. Ebből könnyen kiszámítható, hogy legfeljebb 70-80 család élt a községben. Az ősi falu lélekszáma 200 év alatt gyakorlatilag nem változott. A faluhoz csatolt új település, az ún. „temetői" rész megnövelte a lakosság számát, s közigazgatásilag Putnokhoz kapcsolódott. A Sajó árterületére települt honfoglalás kori falucska évszázadokon át küzdött a létért, a fennmaradásért. A vitézséggel kiérdemelt nemesség csak néhány családban jelentett anyagi emelkedést. A falu földművesei középgazdák, vagy sokkal inkább zsellérparasztok voltak, akik kevéske földön gazdálkodva csak a kutyabőrükre lehettek büszkék. A földesúri és az egyházi birtok szorításában éltek. Ez utóbbinak még külön is adóztak, amint az egyházi jegyzőkönyvekből is kitűnik. Igen erős egyházi hatás érvényesült az ún. „szellemi élet", a faluközösség mindennapi élettevékenysége terén is. Ennek azonban sokkal inkább a pozitív vonásai emelhetők ki. Az egyház szabályozta az emberek életvitelét, egymáshoz való viszonyukat, szokásaikat stb. Beleszólt a családi életbe olyan erkölcsi normákat állítva, amelyekhez mindenkinek egyformán kellett igazodni. Hivatalos világi rendeleteket is közvetített, segítette az abban való tájékozódást és a szükségnek megfelelő végrehajtást. Mindezekre a héti matrikulából vett válogatásunk példákat nyújt. Az anyakönyv olvasása során gyakran sajnálható, hogy csak szűkszavúak a bejegyzések. Voltak olyan lelkészek is, akik kisebb ügyeket, világi dolgokat nem tartották szükségesnek bejegyezni. A hivatalos rendelkezéseknek a „catedrából" való „közhírré" tételét a hatóságok gyakran a lelkészek kötelességévé tették. Egy 1787-es rendelet a helységet strásák tartására teszik kötelezővé és utasítja a bírákat a kémények, kemencék megtekintésére, azaz a tűzvédelem megtartására. Egy királyi leirat (1812) elrendelte a halottas kamrák építését. (Hétben ez 180 évvel később valósult meg.) A zsidó gyermekeket a pap nem keresztelhette meg (büntetés ezer arany és fél év tömlöc, 1787), az idegen országokból Magyarországon letelepedni és házasodni szándékozó ifjakat a felsőbb világi hatóság engedélye nélkül nem eskettethette meg (1796). Az 1813. évi feljegyzések között olvasunk az új véka bevezetéséről. Sajátosan azt emeli ki, hogy mivel az új véka az ó vékánál kisebb, a pap és a rektorok járandóságát a hívek kipótolni kötelesek. Egyébként a lelkész jövedelméről, illetőleg a hívektől való beszedéséről többször történik említés. Az 1795-ös bejegyzés szerint Mihály-nap, Márton-nap és András-nap a prédikátori jövedelem „bé szedésének három terminusai". A kocsmákkal kapcsolatos rendelkezésekről többször olvashatunk. Említés történik a pálinkamérés tiltásáról is (1830). Figyelemre méltó, hogy egy katolikus bábaasszony „mint igen szükséges személy... megmarasztásra ajánltatott" (1802). Az egyház fontosnak tartotta a gyermekek iskolába járatását. Már egy 1799-es határozat arról szól, hogy a pásztoremberek gyermekei is „oskolába adattassanak".