Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

AZ EMBERÉLET FORDULÓINAK SZOKÁSAI LÉVÁRTON ÉS DERESKEN

ségét napjainkban legjobban egy idős adatközlőm szavai értékelik: „Most már, ha valaki megbetegszik, azonnal kórházba viszik. A kórházban aztán pirulákkal és injekciókkal a beteg fájdalmát érzéstelenítik. De ha meg kell halni, úgy is meghal. így aztán most már a csuvik meg a kutya csak akkor tudja meg a halált, ha a posta a telegram által a hozzátartozóknak ezt tudtul adja." Természetesen számos előjel, elsősorban az álomból való jóslás a halálra, mindmáig igen erősen tartja magát. Úgy tűnik, a különböző jóslásokra, következtetésekre az álomképek még sokáig lehetőséget nyújtanak. Agonizálás és halál Úgy tartják, hogy a rendes, becsületes embernek nincs haláltusája, nem szenved, a halála könnyű, mintha csak elaludna. Ha valaki csendben, nyugodtan hal meg, azt mondják: „szép halála volt". Ahhoz a haldoklóhoz, aki istenfélő, vallásos életű volt, az idősebben elmentek imádkozni. Leültek az ágya mellé, hangosan mondták az imát. Ha a „végóráján lévő" még eszméleténél volt, az imát együtt mondta a többiekkel. Az istenfélő ember „nyugodtan" várta a halált. Az ilyen ember az utolsó percekig eszméleténél volt, elbúcsúzott a családtagoktól, rokonoktól. Ha valamilyen kívánsága volt, a környezete nyomban teljesítette. A „könnyen halók" rendszerint az idős, elhagyott emberek voltak, akik beletörődtek a sorsukba és akiknek a halálát a környezetük is belenyugvással fogadta. A család fiatalabb tagjának, a még nem idős apának, anyának, legénynek vagy eladó leánynak az elvesztését súlyos csapásnak tartották. Az ilyen haldokló mellett a nők hangosan ríttak. Ha a haldokló egy-két napig még élt, akkor mondták, hogy visszarítták. Előfordult, hogy valaki jobban lett, életben maradt, ezt is visszarívásnak tulajdonították. A gyermek halálos ágyánál többnyire csak az asszonyok voltak jelen. Az apának és a család más férfitagjának nem volt feladata a haldokló gyermek körül. Ha valaki hosszú ideig haldokolt, nehezen tudott meghalni, arra többnyire azt mondták, hogy meg kell neki szenvedni, mert valamilyen bűnt követett el életében. Ezt mondták a rossz, italos, káromkodós emberekre is. Ha öregasszony sokáig haldokolt, úgy vélték, boszorkány, esetleg korábban is már ebben a gyanúban állt, a kezébe seprűt nyomtak, hogy meg tudjon halni. Az idősebbek a szüleiktől hallottak olyan esetet, hogy a haldokló öregembert az ágyból kivették és a földre fektették, a mestergerenda alá, s azután ott halt meg. Ha a halál bekövetkezett, azt mondták: elment, elköltözött, elrepült a világ kürtőjén, megnyugodott, kimúlt szegény, ill. az általános fogalommal: meghalt. Cselekvések a halál bekövetkezésekor A halál bekövetkezésekor ajtót, ablakot nyitnak, a tükröt letakarják. Ha a családfő halt meg, a felesége kiment az udvarra vagy a kertbe és hangos jajgatással siratta az elhunytat. Bement az istállóba és sírva szólt az állatokhoz: „Elment a gazdátok." „Itthagyott a gazdátok." „Nincs többé gazdátok." Ha a feleség hunyt el, a férjnek is kötelessége az udvaron vagy a kertben elríni a feleségét. A sírás áthallatszott a szomszédba, meghallották az utcán, s a falu közössége nyomban tudomást szerzett arról, hogy a halál bekövetkezett. Röviddel ezután a harangszó is hírül adta a falunak a halálesetet. Ha a halál beálltakor a rokonok vagy a jó barátok nem voltak jelen, a hírre megérkeztek a házhoz, s többnyire az idősebb irányításával hozzákezdtek a teendők elvégzéséhez. Elsőként egy személy elment a paphoz bejelenteni a halálesetet. Azután a harangozónak szólt, hogy csendítsen, húzza meg a harangokat. Értesítette a bírót és a halottkémet is. Az idős emberek úgy emlékeznek, hogy még gyermekkorukban működött az ún. halottkém. Erre a funkcióra a bíró jelölt ki egy tapasztalt embert, akinek az volt a feladata, hogy a halál bekövetkezését hivatalosan is megállapítsa, s jelentse a bírónak. Az idősek szerint a halottkémre nagy szükség volt, nehogy tecchalottat temessenek el. Az orvosi ellátás javulásával, a körzeti orvosi szolgálattal a halottkém szerepe háttérbe szorult, s a második világháború után megszűnt.