Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)
ADOMÁK, TRÉFÁS TÖRTÉNETEK
- Hát te mért nem lustálkodsz? - kérdi tőle a kapitány. - Alázatosan jelentem, én annyira lusta vagyok, nem vagyok képes megmozdulni, hogy lefeküdjek. Ö nyerte meg az egyheti szabadságot. Elég volt most Az őrmester úr szemlét tart. Megy a sorokon előre-hátra. Egy baka elfingotta magát. - Ki szart? - ordít az őrmester. Nem szól senki. De úgy fenyegetőzött az őrmester, hogy kilökték a sor elé, aki fingott. - Disznó! Maga szart? - Őrmester úrnak alásan jelentem, nem szartam, csak fingottam, elég volt az most nekem. Akkor nem iszom A kantinosné a saját termésű borát mérte. A katonáknak ízlett a jó bor. Egy ragyás kancsal huszár mindig akkor ment a kantinba, amikor nem volt bent senki. Rákurjantott a kantinosnéra: - Kérek két deci bort, mert ha nem, akkor... - de nem folytatta, csak igen csúnyán nézett. A kantinosné kimérte a bort, a huszár megitta, aztán elment, de nem fizetett. így ment ez nap mint nap. A kantinosné félt a nagy darab huszártól. Egyszer elpanaszolta az esetet az őrmesternek, aki elbújt a pult mögé, amikor a huszár megint ment. - Kérek két deci bort, mert ha nem, akkor... - Akkor? - bújt elő az őrmester -, mi lesz akkor? - Akkor nem iszom! - csapta össze a bokáját a huszár. Jano a latrinában Még az első világháború idején történt Losoncon. A katonák barakkokban voltak elszállásolva. WC nem volt, csak latrina. Az egy két méter mélységű és vagy másfél méter szélességű árok volt. Egy gerenda volt hosszába téve, azon guggoltak a katonák és úgy végezték a dolgukat. A krivángyetvai Jano egy kimaradás után a Zöldfa Vendéglőből kapatosan ment a latrinára. Ahogy ott végzi a dolgát, egyenesen belefintergett a latrinába. Az árok már jócskán meg volt telve szarral. Jano apró emberke volt, alig tudott kimászni belőle. Ment azután a barakkba, bebújt a pokróc alá és elaludt. Az őrmester káromkodott, hogy honnan van az a nagy bűz. De csak reggel tudták meg, amikor meglátták Janót, aki úgy nézett ki, mint egy buditisztító. Négy baka kísérte Janót a Gácsi patakra fürödni meg a ruhát kimosni. Még a szeretője is megtudta, hogy majdnem hősi halott lett a latrinán. Jano meg mérgelődött, és egyre csak mondogatta: - Az a szar miatt..., az a szar miatta..., bozsemoj ! Költő hadnagy Gonda előlép Az ezredes szemlét tart. Kérdi az őrnagytól: - Azt a hadnagy Gondát még mindig nem léptették elő? - Alázatosan jelentem, Gonda jó költő, de rossz katona. Megy az ezredes tiszt urak sora előtt, megáll Gondánál. - Hallom hadnagy úr, hogy ön költő. Tudna-e kapásból egy verset mondani? Gonda máris kezdi: Az úr haragjában mondja: Hallj a-e kend, hadnagy Gonda! Aki mint vet, úgy arat! Kend örökre hadnagy marad! - Dehogy marad, máris kapitány! Úr haragja fordul jóra! Kapitánnyá tett egy szóra! Hátha még az adósságom..., Akkor lenne boldogságom! - Megadatik! Verseljen tovább! Oh, fenséges, nagy kegyelem, Amit az úr közöl velem. Hátha még egy csinos fogat. Akkor verselnék csak sokat! - Meglesz az is! De most már ne verseljen tovább. A huszár meg a bécsi szőkék Az öreg Gyuri bácsi régen a katonaságnál huszárkovács volt. Büszkén emlegette, hogy a Ferenc Jóska lovát is ő vasalta. - Bizony, öcsém, ha kimentem a városba, a nők buktak utánam! Pénz volt a zsebben bőven! De aztán ő is megvénült. Nyáridőben is csak ideoda járkált a faluban. Egyszer hordták az emberek a bika szénáját. Négy ember volt a kazalon, az ötödik meg a szekérről hosszúnyelű villával adogatta fel a szénát. Megy Gyuri bácsi, a vén huszár. De már igencsak kettőt koppant a csizmája sarka. A kazalon volt a Gyuri bácsi sógora. Megböki Pali komáját, hogy kérdezze meg a bécsi nőket. Szól a Pali koma:
