Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

ADOMÁK, TRÉFÁS TÖRTÉNETEK

valóban megtörtént-e. Az elmondás alatt a jelenlevők beleélik magukat a szituációba, s a lényeges csupán az, hogy a hitelesség csak arra a pár percre legyen biztosítva, amíg az adoma elhangzik és betölti szórakoztató funkcióját. Mivel az adoma egyperces műfaj, s előadásakor az egyiket nyomban követi a másik, a hitelesség, a valóban megtörténés kérdése majdcsaknem lényegtelen. Az elhangzás után valójában senkit nem érdekel, hogy valóban úgy történt-e az esemény. Ha a történetet találóan, frappánsan adták elő, ha a hallgató jól szórakozott, akkor nincs igénye a körülmények részletesebb ismeretére. Az emberek szeretnek más kárára derülni, s talán éppen ezért óvakodnak az igazság feltárásától, egyfajta csalódástól, ami által megfosztanák önmagukat az adoma révén kapott szellemi élménytől. A vásári és városi témájú népi adomák lényegében összekapcsolódnak, hiszen a vásárok rendszerint városokban voltak, s csak a városi történetek kisebb részének nincs vásár háttere. A vásári-városi adomákban jómódú parasztok, szegény zsellérek, falusi bírók, mesteremberek egyaránt előfordulnak. Ha az elbeszélő a „hőst" nem nevezi meg, akkor a szereplő hivatali személy, rendszerint a szomszéd falu bírója, vagy egy onnan való ember vagy asszony, s így voltaképpen már nem egy konkrét személyről van szó, hanem a megnevezett faluról, s a derültség nemcsak a kérdéses hősre irányul, hanem a falujára is. A szuhai bíró fia a rimaszombati vendéglőben úriaskodni akarván nevetségessé teszi önmagát, de a faluját is (A hal és a marha inni akar). Az imolai bíró osztrigát kér egy pesti vendéglőben, utánozva egy úr rendelését. A történet gunyoros, ironikus voltát az adja, hogy a bíró nagyzol, pedig azt sem tudja, mi az osztriga, s hogyan kell fogyasztani (A bíró és az osztriga). Hasonlóan nevetséges helyzetbe kerül az a jómódú paraszt, aki a vendéglőben ugyancsak egy urat utánoz, s nem tudván, mi a repeta, három tányér babot eszik meg (Repeta). A tudatlanság, a tájékozatlanság gyakran tárgya a vásári-városi népi adomáknak. A városban megforduló falusi emberek a dolgok nem ismeretében komikus helyzetbe kerülhetnek, mint pl. az az öreg parasztember, aki a köpőcsészét serpenyőnek nézi, s kéri a pincért, vinné el a lábától, nehogy véletlenül beleköpjön (Öreg paraszt a köpőcsészével). A tudatlanság az alapja a vajat áruló parasztasszony és a nagyságos asszony közötti vitának is (A font meg a kiló). A kaszát vásárló ember alakját mikszáthi finom derű lengi körül abban az adomában, amely szerint a kaszát akkurátusan kiválasztó részes arató jótállást kér a boltostól (Dombi Mihály kaszát vesz). A vásári adomák tréfás hőse az inas is, többnyire a suszter- vagy a csizmadiainas. Az iparosok készítményeikkel járták az országot, s számos vásári történet szereplői. A vásárlókat a sátrához csalogató csizmadia trükkjét az inasa hajtja végre abban az adomában, amely szerint az inas nagy lármát csapva egy lámpaoszlopot akar kihúzni a földből. Az esetnek a rozsnyói piactérhez való kapcsolásával az előadó e vándor témának saját élményűvé alakításával a vásári történeteinek repertoárját bővítette (Ennek innen ki kell gyönni). A gömöri falvakból a múlt század végétől kezdődően jelentős számban vándoroltak ki emberek, családok az Egyesült Államokba és Kanadába. Amerika, az amerikai élet szinte állandó beszédtémát jelentettek. Az itthon maradottaknak a levelek hírei, a hazalátogatók elbeszélései nyújtották az élményt a csodás gazdagságúnak mondott világrészről. Az „amerikás" magyarok látogatóútjaik során, illetőleg a véglegesen visszatelepültek sajátos elbeszélő műfajt alakítottak ki. Az élménysztoriknak se szeri, se száma. Társaságban, különböző közösségi együttlétek alkalmával az „amerikás" vitte a szót. Mindig biztos érdeklődésre számíthatott, s mint jó mesélő vég nélkül fonta a történetek szálait, keverve a valóst a kitalálttal, a megtörtént eseményt a fantáziából származóval. Ezeknek a történeteknek a körében találjuk az amerikás élet tréfás eseményeit, az anekdotikus történeteket, amelyek hátterében olykor az otthontól távoli idegen világgal szembeni irónia is felsejlik. Jól példázza ezt a két testvér találkozása Amerikában. Mind a ketten dicsekednek, hogy milyen kiváló helyen dolgoznak, a gyár egyik kapuján a juhnyájat behajtják, a másikon jön ki a paprikás, meg a bekecs. Egyikükön a még hazulról vitt viseltes bekecs árulja el a valóságot (Két juhász Amerikában). Az angol nyelvtudás hiányos volta sok tréfás esetet idézett elő. A munkanélküli két juhászlegény az elértés folytán még vadjuh őrzésére is vállalkozna, csak munkát kapjon. Jót derülünk ugyan a szójátékon, de a komikus helyzetben a komoly valóság is előtűnik (Orzünk-e vadjuhot?). Az a néhány példa, amit bemutatunk, csak ízelítőt ad a magyar folklórnak ebből az „amerikás" műfajából. Ez is, az is Gyűjteményünk jelentős anyaga az általunk kialakított csoportokba egyértelműen nem sorolható, illetőleg számos történet több csoportba is beilleszthető. Azok a példák, amelyeknek a kategorizálása ingadozó lehet, egy semleges csoportba, az „Ez is, az is" főcím alá kerültek. Különböző tréfás esetek, pajkosságok, huncutságok, megtörtént helyi példák és a vándor anekdoták repertoárjából való változa-