Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

ADOMÁK, TRÉFÁS TÖRTÉNETEK

kaírók beszámolnak. Ebben az időben újabb cigánycsoportok érik el Európát. Ez lényegében a törökök­nek a Balkánra való behatolásával egyidejűleg történt. A cigányok európai vándorútjukon a keresztény vallás zászlója alatt kértek és kaptak engedélyt a hatóságoktól. Magukról azt vallották, hogy Egyiptomból jönnek és keresztény zarándokok. így minde­nütt barátságos fogadtatásban volt részük. Nemesi, főúri személyektől oltalomlevelet kaptak, melynek birtokában szabadon mozogtak. Történelmi tény, hogy pl. Zsigmond császártól is kaptak oltalomlevelet. Egyáltalában nem csodálható, hogy a cigányok élve az európai országok vezetőinek és kezdetben min­den valószínűség szerint a népeinek is a bizalmával, könnyen, akadályok nélkül is rendkívül rövid idő alatt Európa legkülönbözőbb pontjain bukkantak fel. Amilyen gyorsan megszerezték, éppen olyan gyorsan elvesztették a cigányok az európai országok bizalmát. A vendégszerető fogadtatásból rövid idő alatt kitiltás, kiutasítás lett, sőt, üldözésükre, erősza­kos megsemmisítésükre komoly intézkedéseket hoztak. A 16. században a cigányokat már nem tekin­tették zarándokoknak, vallásos keresztény embereknek. Mindezt csalásnak minősítették és csakhamar törvényen kívül helyezték őket. Nyugat-európai dekrétumok egyenesen előírták, megkövetelték a cigá­nyok pusztítását. A törvényen kívüli helyezésük, mint ahogy ez pl. I. Lipót császár rendeletében két alkalommal is megerősítést nyert, magával hozta a legkülönbözőbb helyi kegyetlen megtorlásokat. A cseh királyságban rendelet szerint a cigány férfiakat ki kellett végezni, a nőket és a gyerekeket meg­korbácsolni, fülüket levágni és az országból elűzni. VI. Károly császár 1721-ben súlyosbította ezt és elrendelte, hogy a cigány nőket is öljék meg. A cigányok elűzése és kegyetlen módon való kiirtása Magyarországon korántsem volt olyan méretű, mint a nyugati országokban, sőt bizonyos tekintetben a letelepedett cigányok azonos jogokat élveztek a helyi lakossággal. Magyar királyok (Mátyás, László) oltalomleveleinek birtokában jelentős lélekszámú cigánycsoport telepedett le, amely főleg kovácsmunkával, szénégetéssel és különféle mesterséggel, rézművességgel stb. tartotta el magát. A letelepedés és a rendszeres munka lehetőséget adott arra, hogy a cigányokat megadóztassák. Mindez természetszerűleg hosszú folyamat eredménye volt és tulajdon­képpen csak a 18. században került erre sor. 1723-ban Pozsonyban magyar helytartótanács alakult, amelynek az volt a feladata, hogy vizsgálják meg a cigányokkal kapcsolatos problémákat. A fő törekvés az volt, hogy a cigányok letelepedjenek, termelő munkát végezzenek és adót fizessenek. Mária Terézia és II. József több rendeletet bocsátott ki a cigányok letelepedésével, munkába állításával, megadóztatá­sával stb. kapcsolatban. A cigányok magyarországi és európai fogadtatásából joggal következtethetünk arra, hogy gyakorla­tilag évszázadok kellettek ahhoz, hogy a tágabb értelemben vett nagyközönség, a jobbágyok-parasztok, a városi polgárság és értelmiség körében a tréfás elbeszélések hőse legyen, olyan alak, aki köré kedves, humoros történeteket szőnek, és aki voltaképpen sokkal inkább pozitív, mint negatív töltésű szereplő. A cigányokat szerepeltető adomák zömében a cigány jellegzetes, karakterisztikus alak. Igen figye­lemre méltó, hogy a cigány mint irodalmi figura teljesen más egyed, hős, típus, mint a valóságban, a társadalmi, közösségi életben létező cigány. Ha a cigány adomahősként lép elénk, már szinte előre de­rülünk, s olyan képzeteket vált ki az elbeszélő cigányra utaló bejelentése, amely mögött egy sajátos figura jelenik meg, aki valamilyen tréfás, mókás cselekmény szereplője és akin jól szórakozunk, illető­leg, aki megnevettet bennünket. Csendes, jó, okos, ravasz, olykor szánakozást keltő és szinte mindig a hallgató vagy az olvasó szimpátiáját élvező személy. Ezzel szemben a való élet cigánya évszázadokon át és - sajnos - máig hatóan bizonyos ellenérzéseket, fenntartásokat, a legkülönbözőbb negatív vonáso­kat tartalmazó előítéletet vált ki. Vagyis valójában - véleményem szerint - az anekdotákban megjelenő alak nem a cigányságra jellemző típusként jött létre, hanem az a képzelet szülötte, az adomák világában termett figura, mint pl. a „magasabb" irodalomban a romantika minden kellékével felruházott álparasz­tok, Göre Gábor-alakok. Természetesen azonban az adomahősöket nem lehet a cigányságtól teljesen elvonatkoztatni és a hallgató a történetet gyakran valamely valóságos esemény variánsaként tekinti. Ilyenek pl. a lopással kapcsolatos adomák. Habár tudjuk, hogy zömmel vándor anekdoták ezek, mégis úgy tekinti a hallgató, mintha egy-egy eset akár a saját környezetében történt volna. Nyilvánvalóan azért, mert hallomásból, vagy konkrét tapasztalatból ilyen „élménye" a közösség legtöbb tagjának volt. Amíg ez azonban a való­ságban rendkívül nagy ellenszenvet, a még oly kis cselekménnyel szemben is durva megtorlást, gyakran kegyetlen bosszút váltott ki, az adomák eseteit kedves báj lengi át, s szinte elismeréssel adózunk a ci­gány hősnek, aki leleménnyel, furfangos ötletességgel elemel, megszerez a maga számára valamit (A cigány meg a plébános órája, A cigány meggyónja a káposztáit, Cigány a szalonnával, A cigány meg a libák, A cigány meg az egylábú liba, a cigány meg az adakozás).

Next

/
Oldalképek
Tartalom