Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

ADOMÁK, TRÉFÁS TÖRTÉNETEK

ítélik meg, mintha ősellenségei lennének a népnek, a parasztságnak, a falu közösségének, s velük szemben a bosszú egyik formája a kigúnyolás, a nevetségessé tevés, a szatíra, a szó „mágikus" ereje. A papokról szóló adomák egyik célja tehát az lenne, hogy az elmondó és a hallgatóság mintegy elégtételt vegyen a papoktól kapott sérelmekért és ezáltal szellemi kielégülést nyerjen. Véleményem szerint túlzott leegyszerűsítése ez ennek a témakörnek. Olyan sommás megállapítás, amellyel a teljes pap-adoma anyag megkapja a maga jellemzését és elintézettnek tekinthető. Ez olyan séma, amelybe minden olyan adoma, elbeszélés betehető, amelynek a szereplője, hőse, alakja, figurája az egyház, a vallás embere, a református lelkész, a katolikus plébános, a szerzetes és az apáca egyaránt. Az ilyen keretbeágyazás eleve tévedéseket rejt magában, s egyoldalú megítéléshez vezet. Az adomagyűjtés és alkalmai és annak a közösségnek az ismerete, amelyben az adomák élnek, meggyőztek bennünket arról, hogy a papokkal kapcsolatos történetek nem irányulnak sem a papság, sem az egyház ellen. Szélsőséges az a vélemény, amely a papokat a nép ellenségeiként tekinti. Természetesen más volt az egyház, a klérus magasabb politikája, s megint más a falusi kis eklézsiák, plébániák szerepe. A kis gömöri falvakban a lelkészek szinte szimbiózisban éltek híveikkel. Számos példa van arra, hogy a pap nyomorgóit, alig volt meg a betevő falatja, némely helyen az egyéb pásztorok szintjén élt. Egyházi jegyzőkönyvek adatai tanúsítják a papok egykori sanyarú helyzetét. A pap-adomákat elmondó adatközlőim, földműves emberek és asszonyok közösségük lelkészét - az elődöket is - tisztelettel emlegették. Nyilvánvalóan ellenkező példa is előfordulhat. Tehát joggal felvetődhet az a kérdés, hogy milyen okok idézték elő - s egyáltalában voltak-e ilyen okok - az anekdoták pap-egyház ellenességét? Úgy gondolom, nem ennek a kérdésnek az irányában kell a témakörhöz közelednünk. A pap-adomák világirodalmi példái azt mutatják, hogy a pap az elbeszélő irodalom, illetőleg az „irodalomalatti" történetek egyik világjáró alakja, típusa. Egy olyan személy, anekdota „hős", aki minden korban és időben felkeltette az emberek érdeklődését és akivel összefüggésben az esetek, az elmondott történetek felerősödnek, érdekesebbé és egyben groteszkebbé válnak. Az elmondó sikere szinte majdnem bizonyos, ha úgy kezdi a történetet, hogy „volt egyszer egy pap, a pap gyóntatja a szolgálót, két apáca sétál az erdőben" stb. Az egyébként érdektelen történet a pap-hőssel érdekessé válik. Csak egy példa. A „Pap az ágy alatt" adomában a menyecske légyottra hívja a papot. Az urával megbeszéli, hogy alkalmas pillanatban menjen haza, s a papot megleckéztetik. A pap büntetése az, hogy egész éjszaka árpát darál a kamrában, miközben a férj teszi azt, amit a pap szeretett volna. így a történet derűt, mosolyt fakasztó. A hallgató maga elé képzeli a papot, ingben-gatyában és amint tekeri a darálót, s ez már önmagában elég a derűs pillanathoz. Ha ugyanennek a sztorinak a hőse pl. a szomszéd ember vagy egy legény lenne, jellegtelenné, érdektelenné válna, olyan közönséges és mindennapi eseménnyé, amelyben gyakorlatilag a poén nem érvényesül. Nagyszámú példát említhetünk, amelyekben a pap alakja jelenti a történet érdekességét, s ha egy más személlyel helyettesítjük, az esemény elmondásra érdemtelen. Vagyis valójában a pap az adomák, a tréfás elbeszélések olyan alakja, aki egy „hőstípust" képvisel, „irodalmi figura", aki igen alkalmas arra, hogy a személye köré font történettel felkeltse a hallgatóság érdeklődését és derűt fakasztó poént - az adoma szórakoztató funkcióját - biztosítsa. A pap-adomák csoportjába sorolt példák egy részében konkrétan nem tudjuk, hogy katolikus vagy református papról szól-e a történet. Az általánosító pap megnevezés azt mutatja, voltaképpen nem is lényeges, hogy a szereplő milyen egyház képviselője. Egyébként gyakran az tapasztalható, hogy a református faluban a plébánost szívesebben emlegetik (bizonyos értelemben ez is azt mutatja, hogy a „saját" papot még általánosításban sem akarják megsérteni). A tiszteletes megnevezés a református lelkészre, a plébános a katolikus papra vonatkozik. Amelyik elbeszélésben kurátorról is szó esik, a pap református, a gyóntató pap pedig katolikus. A pap-adomák gyakori szereplője a kurátor, a kántor, a harangozó, a kikapós menyecske és a „megkísértett" asszony. Sok adomában a pap és a cigány együtt szerepel (a pap-cigány adomákat a cigányokról szóló csoportba soroltuk). A papokról szóló történetek legkedveltebb témái közé tartoznak a bujálkodással, paráználkodással kapcsolatos esetek. Mindkettő régi témája a szórakoztató irodalomnak. A szeretőt tartó, a menyecskére szemet vető pap-történetekben a helyzetek bizarrsága, a titkos kapcsolatból eredő szituáció komikus voltával már elegendő az elbeszélés sikeréhez. A találkára hívott, léprecsalt, s az ágy alá bújt papnak a hallgató maga elé képzelt látványa olyan helyzetkomikumot teremt, amely a nemzetközi anekdotairodalomnak is kedvelt témája. Sok történetnek éppen az elképzelt látványa adja a humorát, komikumát (pl. Farával integet a pap, A pap magyarázza a világot, A szentlélek megdöglött). Több anekdota a „pásztor" fogalmat aknázza ki. A papot kollégájának szólító disznópásztor adomában nemcsak a disznó„pásztof'-lelkipásztor azonosításán derülünk, hanem a pap tiltakozásán is, amely szerint a kondás csak