Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)
SZÜLŐFÖLDÖN HONTALANUL
Az én csendőrömnek ismerőse lehet, mert megszólítja. Káromkodik neki veszettül. Engem kísérnie kell Protivínbe. Nem vagyok bűnöző, csak magyar. Elszöktem a gazdámtól. Vissza kell toloncolni. Neki ez két napba kerül. Amikor így kidühöngte magát, megkérte a vasutast, vigyázzon rám, amíg hazaszalad, szól a családnak, meg vesz magához úti pakkot. Aztán rámutatott egy lócára, hogy üljek oda. Otthagyott a vasutassal. A csendőr alig tünt el a kijáraton, a vasutas mellém lép, nem néz rám, mintha nem is hozzám szólna, halkan mondja szépen, tisztán magyarul: a harmadik vágányról indul egy személyvonat Valasské Mezirící felé. Tűnjek el. Nem hittem a fülemnek. Mint a mesében. A bajbajutott hőshöz emberi hangon szól az elvarázsolt tündér és segítségére siet. Az én jó segítőtársain ez a vasutasnak varázsolt magyar, aki éppen ott van, ahol én bajba kerültem. Ez már a második vasutas, aki segít nekem. Az életemet irányító Isten küldte ide. Elfordult és kiabálta a vonatok indulását. Felkaptam a pakkomat, hallottam, hogy füttyentett a vonatom, át a síneken, és felugrottam az akkor már éppen megmozdult vonat utolsó kocsijára. Visszanéztem. Az én jó vasutasom mintha integetett volna a kezével. Vajon hogy számol el velem a csendőrnek? Visz a vonat megint. Az Isten megsegített. De most már én is óvatosabb leszek. A táskámat kinyitottam. Az árulkodó leveleket kivettem. Széttéptem és szélnek eresztettem. A pakkomtól is megszabadultam. Ez könnyen ment, mert a vonat utolsó kocsijában voltam. Kinyitottam az ajtót és a lépcső mellett leengedtem a táskámat a vasúti töltésre. így az se veheti észre, aki a nyitott ablakon kikönyökölve bámulja a vidéket, hogy egy táskát valaki kidobott, mert az mindjárt gyanús lenne. Amikor a vonat Valasské Mezifícín megállt, azonnal bementem a vécébe. Magamra zártam az ajtót, csak akkor jöttem ki, amikor a vonat elindult. A nagyobb állomásokon, ahol tovább állt a vonat és ahol át kellett szállni, eltűntein a tömegben. A vonaton egyik kupéból átmentem a másikba, folyton mozogtam, hogy ne legyek egy helyen. Losoncon megnyugodtam. Régi magyar földön vagyok. Közel már a szülőföldhöz. Ez a tudat erőt adott. Pedig nagyon elfáradtam. Kimentet az egész napi feszültség. Nem ettem, nem ittam. Meleg volt, a szomjúság különösen gyötört. Elérkezett az éjszaka. Nem mertem elaludni. Nyáron korán virrad. Reggel hat órakor szinte fényes nappal volt Tornaiján, amikor leszálltam a vonatról. Csodálatosan ragyogott a nap. Talán azért is, mert hazaérkeztem. Ha még nem is vagyok a falumban, de már majdnem otthon érzem magam. De egyáltalában, van-e otthonom? A házamban idegenek vannak. Hol van most a családom? Merre induljak? Hol találom meg őket? Kinél, melyik barátnál, rokonnál húzták meg magukat? És vajon teljes biztonságban vagyok-e már? Innen is visszatoloncolhatnak. A távolság nem számít. Én hivatalosan protivíni lakos vagyok. Cseléd egy Rezek Alojz nevű gazdánál, akitől elszöktem. Az állomást megkerülve mentem ki az utcára. A forgalmasabb helyeket kikerültem. Gyalog nekivágtam a Turóc völgyének. A sajógömöri elágazásnál eszembe jutott Mátyás király. Nagy királyunk kapás szobra ott áll a falu közepén. Hányszor gondoltam arra, hogy milyen nagy szükségünk lenne most rá! Megtámadták a husziták. Kiverte innen a betolakodókat. Sokszor megfordult itt. Szerette a gömöri népet. Rendet teremtett az urak között is. A sajógömöri szőlőhegyen lefelé kapáltatta őket, mert nem becsülték meg a mezei munkásokat. A mi oltalmazónk lenne, ha élne. Ki véd meg most bennünket? Meghalt Mátyás király, oda az igazság. Dél felé járt, amikor megpillantottam kis falum templomának tornyát. Nagyot dobbant a szívem. Újra látom az én Istenem hajlékát. Elűzték pásztorát és a nyáját. De ő áll reménykedőn és várja vissza az üldözötteket. Tanúja volt az elhurcolásunknak. Harangjának hazahívó szava utánunk szállt.
