Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

SZÜLŐFÖLDÖN HONTALANUL

Nepomuki Szent János szobránál levettem a kalapomat. Az Úr Jézus keresztjét öleli magához egy kis téglafülkében századok óta a falu helynévtáblája mellett. A mi magyar falunknak magyar ember nyelvének kimondhatatlan szlovák neve van. Nem is nevezte így még soha senki. Nekünk örökké Lévárt marad. Ha útra indultunk, itt sóhajtottunk Szent Jánosra emelve a tekintetünket, vezérelj, Istenem, és itt vetettünk keresztet visszatértünkkor, köszönjük Uram, hogy hazasegítettél. De sokszor mentem vándorútra! Fazekas-földműves édesapám által készített cserépedényekkel 1929-től jártam az országot. Megfordultam Abaúj, Szatmár, Bereg, Borsod, Nógrád, Heves és más megyék falvaiban. Néha hetekig távol voltam. A két világháború között nem volt semmi probléma. Pedig akkor Szlovákiához tartoztunk. Árucikkeinkkel annyiszor mentünk Magyarországra, ahányszor akartunk. Innen vittük a fazekakat, onnan meg hoztuk a terményt. Az az idő boldogságos békeidőnek számított a mostanihoz képest, amit nem nevezhetünk másnak, mint pokolnak, ahol Lucifer gonosz fajzatai a sovinizmus mérgező nyilaival lövöldöznek bennünket. Az én házam a falu másik végén, a Deresk felé vezető út kanyarulatánál áll. Elérkeztem a Turóc hídjához. Libák fürödtek a patakban. Egy emberrel sem találkoztam. Mintha halott faluban járnék. A Jani komámék háza előtt halkan füttyentettem, és suttogva mondtam, hogy Bobi. A csűr mögül, mintha puskából lőtték volna ki, szinte repülve megjelent az én hűséges kutyám. Átszökkent a zárt kapu tetején és lehuppant a lábamnál. Nyüszített, ujjongott, körbe-körbe szaladgált, nyakamba ugrott boldogságában, hogy újra láthatja gazdáját. Két lábát mellemre tette. Magamhoz öleltem. Nyöszörögve sírt. Nekem is fátyolos lett a szemem. Gyere, Bobikám, nézzük meg, mi van a házunknál, ahonnan tégedet is elűztek. Amikor édesanyám a családból elsőként hazaérkezett, a házunk hátsó kis szobáját elfoglalta. Ez volt az édesapám műhelye. Édesanyám a kis cókmókját belerakta és közölte Rejdovjánnal, hogy ott marad. Ez volt a helyzet, mikor átléptem a házunk küszöbét. Csak édesanyámat találtam otthon. A feleségem a két gyermekkel nem mert hazajönni. Félt, hogy Rejdovjánék megverik őket és elzavarják. Édesanyám idős asszony volt, az ő jelenlétébe beletörődtek, de a családom visszaérkezése már nagy baj forrása lehetett volna. így arra vártak, hogy én is hazajöjjek. Addig hol Deresken, hol Licén, hol meg Nandrázsban a rokonainknál, barátoknál húzták meg magukat. A mi portánk új tulajdonosa, minden birtokunkhoz ingyen jutó Rejdovján feleségével, négy lányával, fiával és annak feleségével lakott a házunkban. Abban a házban, amit kínkeserves munkával építettünk. Most ők itt az urak. Kérnem kell, engedjék meg, hogy egy szobába mi is beköltözhessünk. Meg kell alázkodnom. A bibliai Jób jutott az eszembe, aki minden vagyonát elvesztette, sőt, betegséggel látogatta meg a jóisten. De a hitét mégsem veszítette el, hanem megerősödött általa. Nem csüggedt el, meggyógyult betegségéből és még gazdagabb lett, mint annak előtte. Rejdovján jól beszélt magyarul. Amikor meglátott, alig tudott megszólalni, szinte csak hebegett, teljesen megzavarodott. Arra számítottam, hogy kiabálni fog és szalad a csendőrségre. Felkészültem, ha így történne, akkor eltűnök, nehogy megint elkapjanak. Valahol megleszek addig, míg a helyzet jóra