Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

SZÜLŐFÖLDÖN HONTALANUL

Aztán, ahogy ott babrál, halkan súgja csehül, de megértettem: holnap reggel három órakor legyek a raktárnál. Csak annyit mondtam én is halkan: dobzse. Azon az éjszakán nem aludtam egy percet sem. Amikor a toronyóra éjfél után a kettőt elütötte, a vackomból kibújtam és óvatosan, hogy zajt ne csapjak, végigmentem az udvaron. A kapu éjszakára zárva volt. Egy kulcs Frantónál volt. Amikor reggel korán mentünk a mezőre, Franto nyitott kaput, nem kellett a gazdát felkölteni. Ez így szerencsésen alakult. Este a kulcsot elkértem Frantótól. Egymásra kacsintottunk. Sejtette, hogy miért kérem. Mondtam, hogy fütyül a vonat, de még nem nekem. A kaput halkan kinyitottam, és elindultam az alsó város utcáin a pályaudvar felé. Elkezdett esni az eső. Jó meleg nyári eső. Még fél három sem volt, amikor a vasúthoz értem. Az állomás előtt egy nagy park volt, tele fiatal fenyővel. Oda behúzódtam, és a fák mögött rejtőzködve figyeltem az utat, hogy mikor érkezik az öreg vasutas. Már kezdett az ég alja derengeni, amikor az én jótevőm biciklije megvillant. Kiléptem a fák közül. Látta, hogy ott vagyok. Hajtott tovább. Mentem utána. Kinyitott egy kaput. Beosontam utána. Egyenesen a raktárhoz mentünk. A raktár előtt már ott egy vagon. Az én vagonom. Az öreg kinyitotta az ajtaját. A vagon egyik fele oltatlan mésszel megpakolva, a másik fele üres. Gyorsan cipeltem a holmikat, hogy minél hamarébb végezzünk. Amikor az öreg vasutas a plombât rátette a vagon ajtajára, felsóhajtottam. A dohányt odaadtam. Pénz is akartam adni, de nem fogadta el. Nagy hálával emlékezem erre a derék, becsületes cseh emberre. Elmagyarázta, hogy kell vagy tíz nap, amíg a szerelvény Tornaijára ér. Ha majd Zsolnára megérkezik, akkor ő szól nekem, hogy küldhetek táviratot, onnantól számítva a harmadik napon Tornaiján lesz a vagon. Most pedig menjek innen gyorsan, meg ne lásson valaki. A fuvarlevelet majd ő elhozza. Várjak rá este nyolc órakor a régi temetőnél. Megnyugodva, boldogan mentem vissza a gazdám portájára. Észre se vettem, hogy bőrig áztam. A szénáspajtában levetkőztem, kicsavartam a ruhámat, fehérneműimet. Bebújtam a pokróc alá. Arra riadtam, hogy Franto rázza a vállamat. Ébredjek, megyünk kaszálni. Egész nap azután arra vártam, hogy este nyolc óra legyen. Amikor a fuvarlevelet átvettem ott a régi temetőnél, alig tudtam szólni a meghatódástól. Csak néztem hálásan a vasutasra, erre a becsületes cseh emberre, aki énértem, egy senki magyarért az állását kockáztatja. Az Isten áldja meg. A

z én szökésem, elfogásom és megmenekülésem A hetedik napon eljött hozzám az én jóságos cseh vasutasom. Holnap feladhatom a táviratot. A harmadik napon Tornaiján lesz a vagon. Búcsúzáskor hosszan fogtuk egymás kezét. Tudtuk, ez az utolsó találkozásunk. Holnapután hajnalban én is elutazom. Vasárnap már én is otthon leszek. Búcsút veszek Protivíntöl. Itt hagyom a rossz emlékeket. Sajnálom, akik itt maradnak. A többi szegény számkivetett magyart. De bízom benne, őket is megszabadítja rabságuktól a jó Isten és hazavezérli őket. Sajnáltam Fran tót, a vézna német emberkét, akivel kettesben könnyebb volt elviselni a cselédsors minden megaláztatását. Ö marad. Neki nincs hová menni. Legfeljebb ábrándozhat egy jobb világról, amikor majd nem alázzák meg cseh földön az embert csak azért, mert német. Franto sejtette, hogy most már utoljára fütyült nekem a vonat. Eljött az idő. Megyek vissza a falumba, Lévártra. Nem megyek Amerikába. Csak haza. A szülőföldemre megyek, őseimhez, akik ott pihennek a lévárti temetőben. És vár a családom. Nem tudok róluk semmit. De vasárnap már megölelhetjük egymást. Az indulás előtti nap éjszakáján megint nem tudtam elaludni. De nem is mertem volna. Nem volt ébresztőórám. Csak a toronyóra jelezte nekem az idő múlását. A prágai gyorsvonat hajnali négy órakor érkezik a protivíni állomásra. Amikor az óra hármat ütött, indultam.