Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)
SZÜLŐFÖLDÖN HONTALANUL
Négy előtt tíz perccel az ablaknál álltam a jegypénztár előtt, és kértem a jegyet. A nő az ablak mögött rám nézett, azt mondta, hogy egy pillanat. Bezárta a kis nyílást, gyorsan felállt és kiment. Hallom, amint kiált: policajt! Kereste a vasúti rendőrt. Édes Istenem, megint bajban vagyok. Felkaptam a pakkomat, szaladtam ki az utcára, onnan be a parkba, ahol már eltakartak a fenyőfácskák. Amilyen gyorsan csak tudtam, szedtem a lábamat és menekültem kifelé a városból. Csakhamar elértem a bori erdőt. Az erdőben megtaláltam azt a szekérutat, amelyen Borból járnak be a városba. Ott lakott három dereski magyar család. Vicék Ignác, Galo Rudi és Stolár András. Úgy gondoltam, valamelyik családnál ma meghúzódom. Holnap továbbmegyek, de már nem vissza Protivínbe, hanem a következő állomásra, Strakonicére. Ott nem áll meg a gyors. Nem baj, legalább nem lesz feltűnő. Jegyet is csak Prágáig váltok. így tervezgetve bandukoltam az erdei úton. Hallottam, ahogy a síneken elrobogott az én vonatom. Nem baj, hadd menjen. Fontos, hogy én megmenekültem. Eszembe jutott az énekünk: O ne búsulj, föld árva gyermeke, Ha körülvesz a bajok serege. Rózsa nyílik a kín töviseken, Nyugodjál meg az égi végzeten. Leültem egy fenyőfa alá. Onnan lestem az utat, mikor jön visszafelé a tejesszekér Protivínből. Hirtelen nagyon álmos lettem. A fenyő illata szinte elbódított. Felugrottam, mert féltem, hogy elalszom. Úgy hat óra felé közeledett az úton Bor irányából a társzekér. Egy fa mögé bújva lestem, hogy ki hajtja a lovakat. Jakab Pista oldalfalui fiú volt a kocsis. Vitte a tejet Protivínbe. Egy óra, amire visszaér. Ez az idő végtelenül hosszúnak tűnt. Amikor végre megjelent az erdei úton, intettem a fiúnak. Vegyél fel, megyek Vicék bácsihoz. így aztán vonat helyett gumikerekű szekéren utaztam. Ellenkező irányba, mint a vonat, de mégis hazafelé. Vicék Ignácék nagyot néztek, amikor megláttak. Margit früstököt készített, és várták, hogy elmondjam jövetelem célját. Miközben ettem a szalonnás rántottát és ittam a finom tejeskávét, azon gondolkoztam, megmondjam-e, hogy jártam. Nem lesz-e abból valami bajuk, hogy tudnak a szökésemről. Ignác okos ember volt. A pakkomból sejtette, hogy megléptem, csak azt nem tudta, mit keresek én Borban. Ignácnak és Margitnak elmondtam sorban mindent, ahogy történt. Jól tettem. Ignác mindjárt azt javasolta, hogy ne vigyem magammal a pakkomat. Az feltűnő. Elég ha egy kisebb táskát viszek, mintha csak valami ügyes-bajos dolgot mennék intézni. Ok a pakkomat postán feladják a Bálint sógor címére. Felülök egy buszra. Tíz órakor megy Strakonicére. Onnan meg egy órakor indul személyvonat Prágába. így történt. Éjjel fél 12-kor Prágában voltam. Itt már biztonságban éreztem magam. Megváltottam a jegyet hazáig. A gyorsvonatba idejében beültem, s így jó helyem lett. Egy fülkében az ablak mellé behúzódtam, és perceken belül elaludtam. Amikor felébredtem, Ceská Tfebovában állt a vonat. Eszembe jutott február 2-a, Gyertyaszentelő napja, amikor az úton Prága felé a vonatunk elakadt a nagy hóban. Lepergett lelki szemem előtt az a kálvária, amit a mai napig megjártam. És mi vár otthon? Mindegy. Csak már együtt lehetnék a családommal. Újrakezdjük az életet. Most nyár van. Ragyogóan süt a reggeli nap. Visz a vonat hazafelé. Olyan messze voltam már szenvedésünk helyétől, hogy teljes biztonságban éreztem magam. Álmomban se gondoltam volna arra, hogy elfoghatnak. A kálváriának ez a stációja még ezután következett. Megpróbáltatásom új színhelyéül a sátán Bohumint, ezt a dromedár cseh várost választotta. Nézem a kupé ablakán át a nyüzsgést a peronon. No, ha elhagyjuk ezt a nagy buta állomást, akkor már egyre közelebb leszek a szülőföldemhez. Az út nagyobb részén túl vagyok. Éhes is, szomjas is voltam, de nem mozdultam a helyemről. De mások kimozdítottak. Látom, hogy két csendőr, egy fiatalabb és egy idősebb közeledik a vonathoz. Biztosan ők is utaznak. Felszállnak éppen abba a kocsiba, amelyben én ülök. Jönnek be a fülkébe. Hátra se nézek. Hallom, hogy kérik az igazolványokat. Nyújtom én is a papíromat. Elég régi volt, még Tornaiján állították ki az elhurcolás előtt. De valódi igazolvány. Lejárat nem áll rajta. A fiatal csendőr nézi a papírt, aztán engem. Hol arra, hol rám pislog. Aztán megszólal tisztán magyarul. Megörültem. Azt hittem, egy földim, egy magyar fiú. Mindegy, ha csendőr is, de magyar. Kérdezi, hová utazom. Mondom, hogy Tornaijára.
