Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

SZÜLŐFÖLDÖN HONTALANUL

Abban reménykedtem, hogy amikorra befejeződik az aratás, az én dolgom is megoldódik. A várakozás nehéz napjai következtek. A volt gazdánk, Prásek udvarába csak még egyszer tettem be a lábamat. Az elhurcolásunk előtt disznót vágtunk. A szalonnát a disznóól-lakásunkban nem tudtuk tartani. A Prásek kamrájában függesztettük fel. Ez nála maradt. Volt vagy tizenöt kiló. Ezt vissza kell szereznem. Bezörgettem Prásekhoz, de nem mentem be. Megálltam a kapu előtt. Kértem a szalonnát. A válasza: nyedám, nem adom. Erre elkezdtem kiabálni, magyarul is, szlovákul is, összevissza, hogy fölfigyeljenek ránk az emberek, főleg a szomszédok. Csődület támadt, hogy mi baja van itt ennek a két embernek. Egyszer csak megjelent Prásek felesége az ajtóban és odalökte nekem a szalonnát. O okosabb volt, mint az ura. Nem akart az emberek szájára kerülni, hogy a cselédje szalonnáját eltulajdonította. Ez mégiscsak nagy szégyene lett volna olyan gazdag földbirtokosnak, mint amilyenek ők voltak. A kosztolásomról magamnak kellett gondoskodni. A hálótanyám Rezábek udvarán a szénáspajta volt. Eszembe jutottak a legényéveim. Egész nyáron a szabadban vagy a csűrben éjszakáztunk. Mennyire más volt az otthon! Ez itt kényszerű szállás. Az udvaron a kútnál mosakszom. A pakkomban van két ing és gatya, de hogy mosom ki? Csak eltűnhetnék minél hamarébb! De addig nem mozdulhatok, amíg az ingóságok útnak nem indulnak. Várakozni a legnehezebb. A vasutas megmondta, elrendezi a dolgot. Ne menjek oda, ne lássanak, ne kérdezősködjek. Majd ö szól, ha a dolog rendben van. De mikor? A szomszédban cselédeskedett egy oldalfalusi házaspár, Tóth István és a felesége. At-áthívtak magukhoz. Egyszer-egyszer főtt étellel is megkínáltak. Egy váltás fehérneműmet az asszony kimosta. De nem akartam a terhükre lenni. Inkább csak szárazkoszton voltam. Néha-néha a vendéglőbe is elmentem, inkább csak vacsorázni, mert napközben kint voltunk a földeken. Frantóval jól megértettük egymást. A közös sorsunk testvérekké tett bennünket. Ha zöldtakarmányért mentünk a vasút mellé, mindig biztatott: nekem fütyül a vonat, mért nem megyek már haza! Jól van, Franto, az is eljön egyszer. De veled, szegény német testvérem, mi lesz? Vártam türelmesen nap nap után. De egyre feszültebb lettem. Alig aludtam valamit. Későn feküdtem, korán keltem. Gyakran üldögéltem a pajta előtt. Nézegettem a nyári égen a milliárdnyi csillagot. Mily fényesen ragyognak! Eszembe jutott egy nóta. Magamban sorról sorra mondtam, és felvillant emlékezetemben a falum. Mily szépen daloltunk nyári estéken a falu közt, a Turóc hídjánál barátaimmal. A lányok a nyitott ablakon át hallgatták. Bujdosik az árva madár, Minden erdő szélén leszáll. Hát az ilyen árva, mint én, Hogyne bujdosolna szegény. Nem szólok én, csak hallgatok, Mert idegen földön lakok. Idegen föld határjciba Bujdosok mint szegény árva. Mikor mentem hazafelé, Megnyílt az ég háromfelé. Ragyogtak ráun a csillagok, Mert tudták, hogy árva vagyok. Most vagyok igazi árva. Idegen földön bujdosó. A családom is bujdosó lett. Vajon hol vannak most? Megemészt a nyugtalanság. Csak jönne már az én vasutasom. Végre az a nap is elérkezett. Sohasem felejtem el, talán mert annyira vártam. Július 21-ike volt. Mint mindig, munka után ezen a napon is kiálltam a kapu elé, hátha jön az én emberem. Nagyot dobban a szívem, amikor megláttam biciklijén befordulni a sarkon. Megállt mellettem. Abban a pillanatban a szemközti ház kapuján kilépett egy férfi. A vasutas úgy tett, mintha a bicikli láncát igazgatná, amiatt állt meg.