Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)
SZÜLŐFÖLDÖN HONTALANUL
Elsoroltam úgy, ahogy volt. Mondtam, hogy erőszakkal hurcoltak el. Ott kellett hagynom a házamat, földemet és jószágaimat. Az én birtokomat szlovák jövevények bitorolják. A családomat és sok ezer magyar családot száműztek és cselédsorsra juttattak. A nő fordította mondatról mondatra. Az amerikai úr elképedve hallgatta. Lehet, hogy nem tudta, mi történt a szlovákiai magyarokkal? Csak azt tudta, amit hivatalosan közöltek a világgal, hogy önként mentünk munkát vállalni? Ha szegények lennénk, még hihető is volna. De éppen a jómódú gazdák? A jólétből a koldussorba? Megrendülten válaszolt. Ember, maguknak nem Amerikába kell menni, hanem vissza a földjükre, az otthonukba! De uram, szóltam közbe, pedig ezt megtiltotta a tolmácsnő, a házamban már szlovákok laknak, a jószágaimat széthurcolták, földönfutóvá lettem. Az amerikai is mondta a magáét. Felvilágosított, hogy egy év eltelik, mire elintéződik a kivándorlásunk. De csak mi mehetünk négyen, a feleségem, a két gyerek és én. Az idős édesanyámat itthon kell hagyni. Az út először Németországba, egy gyűjtőtáborba vezet. A testvéreimnek havi 240 dollárt kell értünk fizetni, mindaddig, míg kiérünk Amerikába. Amikor ezt végigsorolta, újra elkezdte, hogy jobb lenne, ha itthon maradnánk. Ne meneküljünk el, mert hamarosan egy magyar sem lesz Szlovákiában. Menjünk vissza. Vegyük újra birtokba, ami a miénk. Az idegeneket űzzük el a portáinkról. Akkor még nem sejtettem, hogy miért biztat és buzdít ez az amerikai úr olyan hevesen és magabiztosan. Az időben már a nemzetközi politikában szóba került a magyar ügy. A jóindulatú nagyhatalmak kiálltak mellettünk. Megállították a kitelepítést. De mi akkor erről még semmit nem tudtunk. Nem véletlenül mondta hát az amerikai, hogy fogjunk össze és menjünk haza. Zúgó fejjel, egész testemben reszketve hagytam el az amerikai nagykövetség épületét. Azt sem tudom, hogy jutottam ki az állomásra. Egyre csak az járt a fejemben: haza! haza! Igaza van annak az amerikai úrnak. Vegyük vissza, ami a miénk. Gyáva népnek nincs hazája! Ekkor vett nagy fordulatot sorsom kereke. Már csak egyre tudtam gondolni reggel felkeltemben, este lefektemben: vissza, vissza a szülőföldre! Az imám azzal kezdődött, azzal végződött: segíts vissza, én jó Istenem! A kis magyar kolóniának Protivínben az lett a jelszava: haza! Mi lehet otthon? El kell menni felderíteni. Elűzetésünk óta hónapok teltek el. Ki tudja, mi vár ránk? Hová megyünk, ha a házunkat elfoglalták? Szorongató kérdések. Ketten Bene Palival vállalkoztunk a hosszú útra. Megint engedélyt kértünk a gazdáinktól. Nehogy azt higgyék, megszöktünk, azután a csendőrök hozzanak vissza megkötözve. X ere pszemlén otthon Egy tavaszi hajnalon elindultunk a hosszú útra. Eleinte gyorsan telt az idő. Palival beszélgettem. De ahogy közeledtünk, egyre izgatottabbak lettünk. A beszélgetést abbahagytuk. Gombóc nőtt a torkunkba. A keserűség és a fájdalom szorította a mellünket. Két felnőtt férfi, hogy tudunk így elgyengülni. Én a negyvenharmadik életévemben vagyok, Bene Pali egykorú velem. És mint két aggastyán, magunkba roskadva ülünk itt. Mindjárt otthon leszünk. Nemhogy örülnénk, inkább félünk. Nincs még itt az ideje az örömnek. Ez nem az a hazatérés. Nem vár itt bennünket senki. Ha vár valaki, akkor annak vasvilla van a kezében. A tornaijai állomásról egyenesen a piacra mentünk, hátha lesz ott valaki Lévártról vagy Dereskről. Szerencsénk volt. Egy dereski atyánkfia éppen akkor adott el egy szekér fát, már készülődött haza. Felültünk a szekérderékba, aztán indultunk. Sánkfala után, amikor megláttam a lévárti templom tornyát, a szívem a torkomban dobogott.
