Berecz József: Borsod megye és Miskolc múzeumügye a helyi sajtó tükrében (Miskolc, 1999)
„Lesz-e városi közkönyvtár? - Ez is egyike azoknak a kérdéseknek, amiket a kulturális élet megszállottai az ünnepi lapok hasábjain évente feltesznek - mintegy önmaguknak. Mert a Városházának nem tehetik fel ezt a kérdést." - így kezdi tudatosan provokálónak szánt vitacikkét a Termés című miskolci kulturális folyóirat 1938. évi első számában Sassy Csaba. S folytatja azzal, hogy noha minden polgármesteri programbeszédben előfordul a közkönyvtár ügyének rendezése... „Aztán marad ...a program egy soha be nem váltott ígéretének." Pedig mindenki érzi a városi könyvtár hiányát. „De ki is az a mindenki? Van Miskolcnak egy főiskolája - a jogakadémia -, négy gimnáziuma, két felsőkereskedelmi iskolája és három tanítóképzője. A középiskolások kötelező olvasmányaihoz, irodalmi dolgozatainak elkészítéséhez, a kutatóknak pályadíjak írásánál forrásmunkának, doktori disszertációknál adatgyűjtéshez nélkülözhetetlen a városi közkönyvtár. Az, ami van. Mert valamennyi már megvan belőle. A Borsod-Miskolci Múzeumban Leszih Andor fanatizmusa, kultúrszomja és városszeretete - 1902 óta - már összehozott egy közel 14.000 kötetből álló könyvtárat. Sőt ezt rendben is tartja. Cédulakatalógust és szakszerinti katalógust is készített róla, hogy a könyvtár anyaga áttekinthető és könnyen hozzáférhető legyen. Tizenöt esztendeje a könyvtári órák idejében nyitva áll a múzeum könyvtára az egész város nyilvánosságának, hogy mennyire szükség van rá, a könyvtárórák tapasztalatai igazolják. Táblás háza van a könyvtárnak állandóan. Igen ám, de az olvasóterem szűk, alacsony,...nehezen szellőztethető. A könyvtár két termében is olyan az anyag összezsúfoltsága, hogy abban csak a nagyon járatos múzeumigazgató és a könyvtárat évek óta vezető Katona Zoltán ismerik ki magukat. A múzeumi könyvtárnak közkönyvtárrá való kiépítése és megfelelő elhelyezése tehát sürgősen időszerű." „Más kérdés azután a közkönyvtár fejlesztése. Eddig az volt a gyakorlat, hogy papíron a múzeum igazgatójának hatáskörébe tartozott a hiányzó és szükséges müvek kiválogatása és megvásárlása. Valóságban a város vezetősége ebből az átalányösszegből vásárolt össze minden irodalmi szemetet, amit élelmes és összeköttetésekkel rendelkező, ajánló levelekkel dúsan felszerelt „terjesztők" a város nyakába sóztak. Sőt nemcsak a könyveket, de a képvásárlásokat is ebből az átalányösszegből kellett kinyögni. Pedig ha az egész, erre a célra a költségvetésben felvett összeg felett a múzeum igazgatója rendelkezhetne, pár év alatt az egyetlen miskolci közkönyvtár pótolhatná azokat a hiányokat, amelyeket ma kínosan érez minden olvasója, aki ide jön forrásmunkák után kutatni,... dolgozatokra készülni..." Pedig arra is van példa a városban, hogy lehet gyorsan és hathatósan intézkedni kulturális intézmény ügyében. Igaz, hogy ehhez erőteljes katonai beavatkozás szükségeltetett. A 10-es honvédek ez évi ezrednapján vitéz Szabó Sándor nyugalmazott altábornagy ultimátumot intézett a város vezetőségéhez: „ha a város nem intézkedik a 10-es hadimúzeum megfelelő elhelyezéséről, akkor a muzeális tárgyak megvédése érdekében a budapesti hadtörténeti múzeumba szállítják a múzeum anyagát". Erről a Hírlap május 10-i tudósításából értesülünk. S lám, ugyanebben a lapban július másodikán már „Séta a 10-es honvéd-múzeum új otthonában" címmel olvashatunk riportot, amelyből megtudható, hogy az önállósult intézmény a zenepalota emeleti termeiben kapott saját otthont. A hadimúzeum kiköltözésével enyhült a Borsod-Miskolci Múzeum túlzsúfoltsága, s lehetővé vált, hogy a városban is megrendezett Szent István Hét alkalmából reprezentatív népművészeti kiállítással lepje meg látogatóit. A gazdag látnivalókat részletesen ismertető beszámoló - a Felsőmagyarországi Reggeli Hírlap július 6-i számában - kitér a
