Fügedi Márta szerk.: B.-A.-Z. megye népművészete (Miskolc, 1997)

A NÉPI VALLÁSOSSÁG TÁRGYAI Kárpáti László

kitüntetett tárgya. E Pieta-típus sajátos metamorfózisa arra irányul, hogy minél naturalisztikusabb és szentimentálisabb, vagyis elementáris érzelmi hatást keltő formában mutassa be a veszteségeket türelemmel elszenvedő anya örök példáját. Nem véletlen, hogy e szobrok ápolását többnyire nehéz sor­sú, mélyen vallásos parasztasszonyok vállalták. A hozzájuk való erős érzelmi kötődést jelzi a szobrok rendszeres átfesté­se, tisztogatása és a mindenkori divat által befolyásolt fel­ékesítése (Verebélyi Kincső 1993.). Az út menti keresztek a legáltalánosabban ismert és leg­elterjedtebb szakrális jelek. A kereszt állíttatása általános hí­vő igényből fakad, felállításuk kötelező a temetőkben, utalva a kínszenvedés és a feltámadás jeleként az örök élet­re. Ugyanúgy jelezheti a kereszt a faluközösség határát, a más vallású környezettől eltérő voltát, nem egyszer protes­táns többségű helyeken magát a katolikus jelenlétet is. A sze­mélyes jellegű keresztállító szándék fakadhat óvó-védő, hálaadó és emlékeztető szándékból. Ez utóbbiaknál az álta­lánosan ismert és elfogadott fohász-mondatokon kívül külö­nösen kiemelt szerepet kap az állíttató nevének megörökítése. A legrégebbi emlékek a katolikus restaurációt követő év­század elejéről származnak, mind megformálásukban, mind apróbb stílusjegyekben városi példákat követnek (pl. a Bükkalján az egri ferences templom bejárata mellett álló fe­szület vált mintaképpé). A felekezeti hovatartozást a kereszteken belül gyakran a korpusz anyaga és a fejtábla felirata jelzi. Római katolikus falvakban általában plasztikus Krisztus-testet találunk, míg a görög katolikusoknál a sík, pléhre festett variáns a meghatá­rozó. Ugyanitt a fejtáblák felirata is jelzi a rítusbeli különb­séget: INRI és NJZSK. A legkorábbi barokk tradíciót követő darabok monolitfa­ragványok, ahol a korpusz, a fájdalmas Mária domborműve - a kőfaragó mesterségbeli tudásához képest - a lehető leg­nagyobb plaszticitással jelenik meg, úgy, hogy a testek és a kereszt szára azonos tömbből bontakoznak ki. Az applikált, főleg fémből öntött feszületek csak a 19. század második felében, Észak-Magyarország vasöntő műhelyeinek tevé­kenysége folytán terjednek el. A legnagyobb múltra visszatekintő kőfaragó tradíciók szép emléke a tornászéntjakabi feszület, amelynek korpusza

Next

/
Oldalképek
Tartalom