Fügedi Márta szerk.: B.-A.-Z. megye népművészete (Miskolc, 1997)
NÉPI KERÁMIA Vida Gabriella
edények minőségét nem közelítették meg. Hasonlóan jó minőségű agyag található Görömböly határában, erre alapozták a miskolci kőedénygyárakat, több téglagyárat és kályhagyárat. A legjobb minőségű agyagot azonban a város északi részén, a Tetemvár szomszédságában, a Nyakvágó nevű határrészen bányászták. Az 1750-es évektől, amikor ezt a korábban legelőnek használt területet házhelyül felosztották, valósággal fazekastelep alakult ott ki. A 19. század elején azonban a város terjeszkedése elérte ezt a területet és a városi magisztrátus házhelynek kiosztotta az agyagszerző gödröket. Éveken át adtak be folyamodványokat a diósgyőri uradalomhoz, mint földbirtokoshoz, melyben „az évszázadokon keresztül szabadon használt agyagszerző helyüknek mint Miskolcon az egyetlen jó minőségű agyagot adó helynek használatukba való visszaadásáért" esedeztek. Az agyagszerző hely elvesztése egybeesett a céh jelentőségének csökkenésével, a miskolci mestereknek a kisebb vidéki központokba való kiköltözésével (pl. Tiszafüredre, Mezőcsátra), valamint a landmajszterek számának megnövekedésével. A meglehetősen kevés tárgyi emlék ellenére kirajzolódik három díszítő stílus, melyek korszakokként is felfoghatók. Az első korszak az ún. hódoltság kori magyar írókás kerámiakultúra öröksége, kissé megváltozott színekkel, leegyszerűsödött motívumokkal. Erőteljes sárga, sárgászöld alapra kerültek a régi írókás technikával a korábbi, úrihímzésekről, festett bútorokról ismerős reneszánsz virágtövek. A bokályforma nem idegen a régió fazekasságától, azt, hogy Miskolcon is készítették, egy ábra is hitelesíti: az 1771-ben megalakult Fazekas Ifjú legénytársaság szabályzatát díszes keretbe foglalták. Ezt a szabályzatot zárja le a pecsétet közrefogó két heraldikai oroszlán, melyek közül az egyik „kezében" egy ilyen bokályt tart. A Sajónak a város melletti partján került elő egy kisméretű, világos alapozású butykoskorsó, mely félkész, tehát festett, díszített, de csak egyszer égették ki, máz már nem került rá. Mivel ilyen - tulajdonképpen selejt - tárgyat messze nem vittek, biztos, hogy helyi termék, lapított formája, az oldalán lévő díszítés azonban a 19. század második harmadától a többnyire Miskolcról kiköltözött, vagy ott tanult helyi mesterek által alapított tiszafüredi mázas kerámiastílus felé mutat. Néhány földből előkerült mázfoltos kiskorsó a
