Fügedi Márta szerk.: B.-A.-Z. megye népművészete (Miskolc, 1997)

BORSOD-ABAÚJ-ZEMPLÉN MEGYE MAGYARORSZÁG NÉPRAJZI TÉRKÉPÉN Viga Gyula

vidéki juhászatot - Cserehát, Észak-Borsod - a juhtartás hasznának a 19. század második felében jelentkező dekonjunktúrája után a helyi értékesítési lehetőségeknek hiánya is sújtja.) A gazdálkodás eltérő szerkezetét a települések 18-19. századi alaprajzi formái is tükrözik. A kéziratos térképek adatai szerint Dél-Borsod nagy határú települései kétbeltelkesek (Ároktő, Mezőcsát, igrici, Gelej, Mezőkeresztes, Tiszatarján, Mezőkövesd stb.). A dombsági terület falvai szalagtelkesek, Észak-Borsodban és a Zempléni-hegység középső részén csűrösek. A Bükk és a Zempléni-hegyvidék néhány településén az erdőtelkes, a Bodrogközben és a Taktaközben pedig a láptelkes forma őrzi az ember tájformáló tevékenységét (Frisnyák Sándor 1994.). A Sajó-völgyön az iparosítással párhuzamosan alakul ki a mezőgazdálkodó települések és Ózd, valamint a bányatelepek gazdasági együttműködése, valamint a kétféle foglalkozást űző, majd kétlaki munkásság sajátos típusa. A gyenge termőhelyi adottságok és az ipar hiánya a 19. század derekára Abaúj és Zemplén megyékben relatív túlnépesedést eredményez, amit felerősít az egészségtelen birtokstruktúra, valamint az, hogy a jobbágyfelszabadítást ezek a vidékek nagyszámú zsellér, vagy életképtelen parcellával rendelkezővel érik meg (pl. Bodrogköz). Ennek egyik következménye a jelentős számú mezőgazdasági idénymunkás, másik pedig a számottevő amerikás kivándorlás, ami különösen Zemplént, kisebb mértékben Abaújt érintette. (A 19. század legvégétől a Bükkalja és Dél-Borsod is nagy számban bocsát ki summásokat.) Ezek a vándorlások ugyancsak hozzájárultak a műveltségi kép formálásához. Bár a Tisza-völgy vízrendezése, az ugarterületek és a legelők feltörése, a kötött határhasználat fokozatos megszűnése (Abaújban igen sok településen a közös gazdálkodás bevezetéséig megmaradtak a forduló földek) tágították valamelyest a mezőgazdasági területeket, Borsod iparának és bányászatának fejlődése a 19. század végétől mind nagyobb vonzást gyakorolt, s a 20. század első felében is egyértelműen a parasztnépességből töltődött fel. A pénzgazdálkodás az iparok körül tevékenykedő napszámos, időszaki munkás rétegnél már a 18-19. század folyamán kialakult, s különösen a Sajó-völgyön és a Bükk nyugati oldalán a „hagyományos"