Katona Judit - Viga gyula szerk.: Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei (Miskolc, 1996)

Niederhauser Emil: Interetnikus kapcsolatok - egy történész szemével

váló alapfokú közoktatás révén. Míg a hagyományos társadalomban annak a kérdésnek, hogy ki milyen nemzetiségű, nem sok értelme lett volna, ekkorra már ez elsőrendű fontosságúvá lett. Ezzel kapcsolatban kell egy kérdést elővennünk, amely sok félreértésre és gyűlölködésre adott eddig okot, az asszimilációét. A jelenség korábbi korszakokban sem volt persze ismeretlen, a korai középkortól kezdve, gondoljunk csak annyi etnikum nyomtalan eltűnésére. A modern korban azonban már ismert és számon tartott jelenséggé vált. Szempontunkból nem az erőszakos asszimiláció érdekes, amely amúgy is inkább csak ellenállást váltott ki, hanem a természetes, amely éppen ebben a korban, elsősorban a nagyvárosokban ment végbe. A század derekán még alapvetően német Budapest a századfordulóra már zömmel magyar várossá lett. Nagy szerepet játszott ebben az a körülmény, hogy a nemzeti identitás tudata ekkor kezd csak elementárisán konstitutív tényezővé válni, sok esetben még nem az, s ez is megkönnyíti az asszimilációt. A 20. században majd éppen a megszilárdult nemzeti öntudat nehezíti a tömeges asszimilációt, ha messzemenően nem is teszi lehetetlenné. Két sajátos esetet érdemes itt megemlíteni, a magyart és a lengyelt. A magyar esetben természetes, hogy a dualizmus korában a vertikális mobilitás alapvető lehetőségét a magyarrá válás jelentette. Aki karriert akart csinálni bármilyen téren, jól tette, ha még a nevét is megmagyarosította. Sok esetben tudatos változás volt ez már. Különösen a polgárosultabb etnikumok esetében: a németek, a zsidók, de még a szlovákok is könnyebben asszimilálódtak. Ján Bobula, a kiegyezés után az „új szlovák iskola", vagyis a magyarokkal való egyezkedést kívánók táborának a vezetője Budapesten Bobula János néven ismert építési vállalkozó lett, ma is számon tartják. Ezzel szemben a századforduló után is a román etnikumnak csak 15%-a tudott egyáltalában magyarul, a magyarrá asszimiláltak szinte személy szerint számba vehetők. Hasonló jelenséget tapasztalhatunk a lengyelek esetében is ekkor, a 19. század második felében. A német és a zsidó lakosság jelentős része lengyellé asszimilálódik (a litvánok éppen ekkor fordulnak el a lengyel tudattól a litván felé). De ha ez Magyarországon érthető a dualizmus korában, sokkal kevésbé érthető lengyel viszonylatban, hiszen a Varsói Főkormányzóságban vagy a porosz-lengyel területeken a lengyelek is az elnyomottak közé tartoztak, az asszimilálódás nagy karrierlehetőségeket nem nyújtott. A lengyellé válás mégis nagyon sok példán lemérhető. Ha magyar vonatkozásban az ok világos, a lengyeleknél nem az. Szoktak a nemesi életforma és stílus vonzó erejére utalni, meg az orosz hatóságok teljes elzárkózására pl. a zsidó asszimilációval szemben. A kérdés mégis további kutatást és elmélkedést igényelne. De ezzel már el is jutottunk a köztudomásúlag 1914-ben vagy inkább 1918-ban kezdődő (és, úgy tűnik, 1989 táján véget is érő) 20. századhoz. Most már csakugyan alapvetően megváltozott a helyzet: a nagy soknemzetiségű birodalmak helyét a nemzetállamoknak nevezett és magukat így is kellető soknemzetiségű kisállamok vették át. Soknemzeti ségűek, mert az újonnan meghúzott határok messzemenően nem szüntették meg a korábbról örökölt vegyes etnikumú összetételt. Ez a folyamat a Balkánon már 1804-ben megindult és a két Balkán háborúval tetőzött, Közép-Kelet-Európa most követte a példát. Mellesleg: az új államok örökölték a sokat kárhoztatott egykori Monarchia minden hátrányát, annak előnyei nélkül. Ez az új helyzet az interetnikus kapcsolatokban is jelentős változásokat hozott. Az államokon belül nem segítette elő az előrehaladt nemzeti identitástudat miatt, amely a saját etnikumhoz való kapcsolódást állította az első helyre, s ezzel az elzárkózást más etnikumoktól az azonos államon belül.