Katona Judit - Viga gyula szerk.: Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei (Miskolc, 1996)

Niederhauser Emil: Interetnikus kapcsolatok - egy történész szemével

keállapotok is uralkodnak. Gondoljunk csak a magyarországi helyzetre, a végvárak állandósult harcaira. A kapcsolatok zöme azonban mégiscsak békés, csak ez adja meg a kulturális csere lehetőségeit. Nagy szerep jut ezekben az egyes birodalmakban meglévő koinéknak, érintkezési nyelveknek, amelyeket többé-kevésbé széles rétegek is ismernek. A Habsburg Birodalomban ez a német, már csak a mindenfelé található német ajkú városi polgárság révén is, a legyei-litván államban a lengyel, az oroszban az orosz, az oszmánban pedig a görög, ismét csak a kereskedők révén. A vegyes települtségű területeken pedig nem ismeretlen egymás nyelvének a megtanulása, ami az érintkezést megkönnyíti. Megint elsősorban a szomszédok körében, a vegyes települtségű területeken. De ettől függetlenül is találkozunk ezzel a jelenséggel. Gondoljunk csak a történeti Magyarország hagyományaira, a cseregyerekekre, akiket magyar, német vagy „tót", vagyis szláv szóra küldtek más ajkú területekre. Persze ez is inkább a felső körökben volt divatos. A kapcsolatok szempontjából még két mozzanatot kell felvillantanunk. Az egyik: a hagyományos társadalomban, hogy W. W. Rostownak &7A a kényelmes kifejezését használjuk, a nyelvi különállásban megmutatkozó etnikai különbségek sokkal kevésbé voltak fontosak, mint a társadalmiak. Ez utóbbiak jelentették az igazi elválasztó vonalat. Nem is beszélve az arisztokrácia közismert nemzetköziségéről, az egyszerű köznemes is több közösséget talált a másikkal, mondjuk a magyar anyanyelvű a szlovák anyanyelvűvel, mint saját jobbágyaival. Ez is elősegítette a kapcsolatokat egy osztályon belül. A másik mozzanat egy, az előbbit valahol mégis metsző közösségi elem, ti. a felekezeti hovatartozás kérdése. Ez az ortodox területen kevésbé volt érvényes, csak a Balkánon, ahol muszlimok és keresztények kettőssége adta a nagy vízválasztót. Fontosabb volt viszont a reformáció óta a közép-kelet-európai alrégióban, hiszen itt végeredményben most már sok felekezet élt egymás mellett. Az egyikhez való tartozás számos érintkezési felületet nyújtott az azonos felekezetű, de más nyelven beszélő emberekhez, ami megint csak elősegítette az interetnikus kapcsolatokat. A korai újkorban tehát számos lehetősége volt ezeknek a kapcsolatoknak. Nyilvánvaló: a valahol 1789 táján kezdődő 19. század, a polgárosodás, a nyugati gazdasági és szellemi hatások most már szinte akadálytalan beáramlása alapvetően más helyzetet teremtett. Vagy talán nem is alapvetően mást. Mert hiszen ha korábbi kategorizálásunknak megfelelően megvizsgáljuk a politikai elitet, meg a kereskedőket, most már szélesebben a városi polgárságot, a kapcsolatok lehetőségeiben nem látunk új vonásokat. Viszont szélesedtek a lehetőségek a parasztság és most már egyéb, városi alsóbb rétegek vonatkozásában is. Gondoljunk csak arra az egyszerű tényre, hogy ekkor jön létre az állandó hadsereg, az általános hadkötelezettség. Ez éppen az alsóbb rétegek fiatalságát ragadja ki eredeti etnikai környékéből, juttatja el más ajkúak körébe, hiszen a hatalom gondosan törekedett arra, hogy a besorozott újoncokat ne saját területükön, hanem éppenséggel másutt, idegen ajkún szállásolja el. Megannyi lehetőség az interetnikus kapcsolatokra. A modern polgári rend a városi nagyipar kialakulásával, a nagyvárosok létrejöttével még csak fokozta az amúgy is meglévő etnikai tarkaságot. Bécs, Budapest, Varsó vagy Szentpétervár (minden esetben tehát fővárosok) egészen vegyes etnikai összetételű lakosságot jelentettek. Itt már az interetnikus kapcsolatok lehetőségeiben a társadalmi különbségek nem játszottak szerepet. Ezek helyét a társadalmi szervezkedésben és a mentalitásban egy új egység, identifikációs lehetőség váltotta fel, a nemzet ti., amely az elsőrendű orientációs ponttá vált. És már mindenki számára, elsőrendűen az általánossá