Katona Judit - Viga gyula szerk.: Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei (Miskolc, 1996)
Pozsony Ferenc: Etnokulturális folyamatok a moldvai csángó falvakban
A falusi tradicionális kultúra felváltása a magyar nyelvterület többi régióiban is megtörténik, lezajlott, de ott egy nagyobbrészt anyanyelvhez kapcsolódó közkultúra válik dominánssá, míg a moldvai csángó falvakban, családokban a román nyelvhez kapcsolódó populáris műveltség konszolidálódik. Ennek hatására a fiatalabb nemzedékek fokozatosan a moldvai, romániai román közkultúrát asszimilálják. d) A felsorolt tények függvényében értelmezhető a moldvai csángók etnikai és nemzeti azonosságtudatának változása is. Az etnikai és a nemzeti önazonosságtudat legfontosabb komponensei a nyelv, a vallás, a kultúra. (Komoróczy 1995.) Egészen a 19. század végéig a moldvai csángók egy középkorias etnikai azonosságtudatot konzerváltak. Ennek az identitástudatnak lényeges eleme volt az archaikus magyar nyelv, a katolikus egyházhoz való tartozás az ortodox románok gyűrűjében, és egy magyar nyelvű, szóbeli populáris kultúra. (Halász 1992.) A moldvai csángók nem vettek részt a Kárpát-medencében élő magyarokkal együtt a polgári nemzettéválás folyamatában, mivel nem tartoztak egy államformáció keretébe. Magyar iskolahálózat és egyház hiányában a kiművelt nemzeti nyelvet, irodalmat, történelmet, kultúrát nem ismerhették meg. Ugyanakkor az új- és a jelenkorban nem rendelkeztek egy olyan saját polgári középréteggel, mely felvállalhatta volna, alakíthatta volna nemzeti identitásukat. A 19. század végétől megszülető fiatal román nemzetállam a területén élő más ajkú etnikumok gyors nemzeti asszimilációjára törekedett. Moldvában ezt a célt szolgálta a gyors ütemben kiépített állami iskolahálózat, a Jászvásáron létesített katolikus püspökség, teológiai fakultás és a számtalan kántorképző. Különösen az első világháború utáni évtizedekben, az újonnan megszületett Nagyrománia keretében visszanyúltak intoleranciával a moldvai csángóság sajátos név- és nyelvhasználatához. Ebben a periódusban családneveiket elrománosították, s a régi magyar nevük ragadványnévként élt tovább. A második világháború után, az 1950-es évek második felében a Magyar Népi Szövetség számtalan moldvai csángó faluban magyar iskolai tagozatokat létesített. Ezt azonban öt év múlva a nacionalista hatalom felszámolta. Az 1965 utáni évtizedekben pedig gyorsan megerősödött a totalitárius hatalom asszimilációs propagandája. Nemcsak az intézmények területén (pl. az iskolaudvarokon, templomokban), hanem az intim szférában is (pl. virrasztókban, esküvőkben) határozottan megtiltották a magyar nyelv használatát. Ezt a nemzeti, kulturális asszimilációs célkitűzést messzemenően kiszolgálta a hatalom által megzsarolt katolikus papság is. A román totalitárius hatalom intézményei erőszakkal is megakadályozták a tömbmagyarsággal való kapcsolatteremtésüket is. A moldvai csángó falvakba megérkezett erdélyi vagy magyarországi látogatókat (pl. érdeklődő diákokat, néprajzkutatókat) és vendégfogadóikat barbár eszközökkel megfélemlítették. Megjelentették Dumitru Martinas román nyelvű könyvét, melynek segítségével manipulálni próbálták a csak románul olvasó csángó fiatalok történeti tudatát. Szemléletes tény az is, hogy az említett kiadványt a Ceausescu és az 1989-et követő korszak egyik legsötétebb nacionalista, baloldali költő-politikusának (Adrian Paunescu) újságszerkesztőségében, kiadójában szerkesztették. (Martinas 1985.) Amint említettük, a csángóság gazdaságilag, nyelvileg, kulturálisan és tudati szempontból betagolódott a moldvai románságba. A „fogyatékos" magyar nyelv és a magyar nyelvű folklór napjainkban már nem játszik jelentőséget életükben, csak az idősebb generációk passzív tudását gyarapítja és nem rendelkezik identitásformáló hatással, nemzeti identitást képző és kitermelő erővel. A Moldvából Erdélybe és különösen a székelyföldi
