Katona Judit - Viga gyula szerk.: Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei (Miskolc, 1996)
Pozsony Ferenc: Etnokulturális folyamatok a moldvai csángó falvakban
kisvárosokba kitelepedett csángó származású értelmiségiek az 1989-es változások után megpróbálkoztak ennek a jellegzetes identitásnak az alakításával, befolyásolásával, de ez a próbálkozás a moldvai román nacionalista körök, és a hatalmi intézmények (köztük a katolikus egyház) fokozódó ellenállásába ütközött. A moldvai csángó falvak lakossága az újkor meg a jelenkor idején teljesen más utat járt be, mint a Kárpát-medencében élő magyarság. Napjainkban a moldvai csángók sem érzelmileg, sem tudatilag nem tudnak azonosulni, sorsközösséget vállalni azzal az elképzelt közösséggel, amit magyar nemzetnek szoktunk nevezni. Ez a tény tükröződik még a Csíksomlyóra ellátogató moldvai csángók esetében is, akik teljesen idegenkedve viszonyulnak a magyar nemzeti szimbólumokkal felvonuló több százezres magyar és székely tömeghez. Éppen ezért a moldvai csángóság rohamosan betagolódik és asszimilálódik a románságba nemcsak gazdaságilag, nyelvileg, kulturálisan, hanem tudati síkon, a nemzeti identitás szempontjából is. Ezt az asszimilációs folyamatot rövidebb ideig csak a katolikus egyházhoz való tartozásuk fogja lassítani elsősorban a szigorú vallási endogámia miatt. Nagyon szemléletes tény az is, hogy még a homogén erdélyi, azon belül a székelyföldi magyar kisvárosokban is tovább folytatódik és kiteljesedik az ott tanuló majd családot alapító, kitelepedett csángó fiatalok „elrománosodása". (Tánczos 1995b.) Nagyon találóan fogalmazott egy Angliában élő fiatal antropológus: „A cél - megőrizni a moldvai csángó közösséget - nem valósítható meg kívülről jövő módszerekkel. Bármely változás csak akkor lehet pozitív, ha az impulzus belülről, a centrumból jön." (Kapáló 1994. 31.) Mivel a moldvai csángó településekben napjainkban sem él egy magyar öntudata értelmiségi, polgári középréteg, ezért elképzelhetetlennek tartom a belülről elinduló, civil kezdeményezés realitását. Ideális körülmények között a moldvai csángó falvakban eredményesebben csak egyetlen belső intézmény (a katolikus egyház) kezdeményezhetne lépéseket a kulturális, nyelvi, lokális és az etnikai identitásuk megőrzéséért. Hiszen a katolikus egyházon belül olyan belső fegyelem él, mely egy felülről jövő (pl. Vatikán), de helyi igényekre mozgásba lendülő határozattal, döntéssel következetesen be tudná vezetni, meg tudná valósítani az alternatív román és magyar nyelvű liturgiát ott, ahol még erre igény mutatkozik (pl. Lészped, Pusztina). Ennek azonban az „átnevelt" moldvai katolikus lelkészek ellenállása és a Vatikán „nagyobb" meg távlatibb katolikus érdekeket (lásd az ortodox románság körében való terjeszkedés óhaját) követő politikája miatt is a közeljövőben nincs semmi realitása. Amikor pedig a moldvai tájakon is toleránsabb, a másság iránt megértőbb európaibb szelek fognak fújni, akkor már a most még pislákoló magyar nyelvű liturgia iránti szükségletnek a híre sem fog létezni. A Kárpát-medencében élő (s elsősorban az erdélyi) magyar értelmiségiek a csángók etnikai és nemzeti asszimilálódását szimbolikus mezőben értelmezik, modellértékűnek vélik és értékveszteségként, tragédiaként élik meg. Nagyon érdekes, hogy ugyanezt a folyamatot a moldvai csángók másképpen élik meg. „Az identitás-váltás mint társadalmi accomodation, ha megterheli is a személyiséget, s okoz károkat is, többnyire nem dráma. Inkább, ha úgy tetszik, valamifajta konfliktusmegoldás, az egyensúlyi állapot megteremtése, valamifajta fölemelkedés. Az egyén biztosan annak érzi." (Komoróczy 1995. 288.)
