Katona Judit - Viga gyula szerk.: Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei (Miskolc, 1996)

Faragó József: A nemzeti jelleg megközelítése a népköltészetben (A magyar és román népballadák példája)

Míg fennebb Bîrlea azt írta, hogy a román népmesében „leírásra kevés lehetőség van", addig Kovács Ágnes egy év múlva, 1957-ben a magyar és román meséket összehasonlítva, merőben más következtetésre jutott. Tanulmánya abban a Szegény ember okos leánya című, magyarra fordított román meseválogatásban jelent meg, amely szó szerint gyűjtött parasztmesék helyett jobbára Pestre Ispirescu, Ion Pop-Reteganul stb. íróilag feldolgozott népmeséit tartalmazza. Ez a körülmény természetesen megkérdőjelezi az összehasonlítás egyenlő esélyeit, hiszen már 1964-ben hangsúlyoztam, hogy a népmesék nemzeti jellegéről kizárólag „tudományos módszerrel gyűjtött, szöveghűen közölt, az egyes kelet-európai népek nemzeti mesekincsét lehetőleg minél sokoldalúbban bemutató, nagyobb számú gyűjtemény alapján" lehet érvényesen nyilatkozni." De most térjünk vissza Kovács Ágneshez: „Az itt közölt mesék nagy része írói alkotás, melyeket a magyar mesékkel még rokonabbá tesz a fordítás. Ezen a sokszoros szűrőn keresztül is megfigyelhető azonban az epikus, részletező előadásmód, mely különösen feltűnő a magyar meséknek kizárólag az eseményekre összpontosuló drámai előadásmódjával szemben. A román mesékben a mesemondó gyakran elidőzik a személyek vagy a környezet leírásánál, elmondja véleményét a pillanatnyi helyzetről, míg a magyar mesemondó pattogó, ötletes párbeszédekkel jellemzi a hőst, a környezetet pedig csak egy-egy odavetett szóval jelzi."

12 A téma további bonyoíódása végett következzék az előbbi Ortutay-idézet ama folytatása, amely véleményem szerint kissé ellene mond nemcsak Kovács Ágnesnek, hanem önmagának is a magyar népmesék drámai tömörségéről alkotott véleményével: „A magyar mesékre jellemző, anélkül hogy az előadás drámai erejét ellaposítanák, a részletek bőséges kiteregetése. Jó mesemondóink szinte dúskálnak még az apró mozzanatok halmozásában is, szívesen bővítenék egyet a mese szerkezetén, beillesztenek újabb motívumokat."

13 Ezt a nézetet vallotta a jeles erdélyi szász folklorista, Adolf Schullerus is, aki 1930-ban, az erdélyi román, magyar és szász mesék összehasonlítása során a mi meséinket a szászokéval így szembesítette: „Jellemző, hogy ugyanazon mese különböző változatai közül a német általában a legrövidebb szokott lenni. A magyar mesemondó kényelmesebben fog hozzá az anyaghoz. Körülményesen írja le a különböző eseményeket; epikus bőséggel tobzódik - ugyanazon indítékok fokozása során - a párbeszédek szó szerinti ismétlésében; együttérzéssel ábrázolja a lelki konfliktusok bonyolódását és megoldását."

14 Ortutay Gyula, Ovidiu Bîrlea, Kovács Ágnes és Adolf Schullerus a magyar, a román meg a szász népmesék sajátságait részint azonosnak véli, részint összekeveri, vagyis egymásnak ellentmond, egymást tagadja. Ha mindezekből a tagadásokból állításokba akarunk átmenni, akkor a népmese, általában a népköltészet nemzeti jellegének három olyan alaptörvényét kell felismernünk és megfogalmaznunk, amelyekről a kutatók nem egyszer mintha egyáltalán nem tudtak, vagy merőben megfeledkeztek volna. 6. Először: akár a különböző népköltészeti műfajokat, akár egészében a népköltészetet, sőt akár az egész folklórt vizsgáljuk, egyetlen nép folklórjának sincs olyan tulajdonsága, sajátsága: olyan nemzeti vonása vagy jellege, amely kivétel nélkül mindenik folklóralkotására egyenként és külön-külön érvényes volna. Jelenlegi kutatási eszköze11 Aranyhajú testvérek. Romániai népmesék. Válogatta, szerkesztette, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Faragó József. Buk. 1964. 31. 12 Szegény ember okos leánya. Román népmesék. (Népek Meséi.) Kovács Agnes: Néhány szó a mesékről. Bp. 1957.226-227. 13 Ortutay Gyula: i. m. 55. 14 Schullerus, Adolf. Siebenbürgisches Märchenbuch. Hermannstadt, 1930. 6.