Katona Judit - Viga gyula szerk.: Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei (Miskolc, 1996)
Faragó József: A nemzeti jelleg megközelítése a népköltészetben (A magyar és román népballadák példája)
inkkel és módszereinkkel képtelenek vagyunk egy nép folklórjának gazdagságát bármilyen exakt módon (például a számok nyelvén) kifejezni, annál inkább tudjuk viszont, hogy ez a gazdagság eleve kizár minden szürkeséget, egyhangúságot vagy egyformaságot: feltétele és lételeme a színesség, a változatosság és a sokféleség. Ily bőség jegyében, a népmesénél maradva, mind a magyar, mind a román mesekincsben számlálatlanul lehetne felsorakoztatni azokat a példákat, amelyek valóban beleillenek Ortutay, illetőleg Bírlea jellemzésébe, mások viszont nem. Tömörebben fogalmazva: nem mindenik magyar népmeséről állíthatjuk, hogy jellegzetesen magyar, de vannak jellegzetesen magyar népmeséink is. Ortutay nagyon elővigyázatosan és pontosan fogalmazott, amidőn a mesemondók összessége helyett csak a „szinte minden jó mesélőnk"-re hivatkozott. Ismeretes ugyanis, hogy a népköltészetnek különösen ez a műfaja semmiféle sémát nem ismer: a mesemondók tehetsége is, szerkesztés- és előadásmódja is egyénről egyénre változik. Két egyforma mesemondó ugyanúgy nem létezik, mint ahogy két egyforma mesemondás vagy két egyforma meseszöveg is elképzelhetetlen. Ilyen körülmények között logikusnak látszik, hogy amit a népmese nemzeti jellegeként elfogadunk, azt nem a gyenge és alkalmi mesemondók, hanem a legtehetségesebbek nagy többsége alakítja ki, nemzedékek sorozatán át, a mesehallgató nép tetszésével és jóváhagyásával, egyéni (individuális) és közösségi (kollektív) alkotómunkával. A többiek - kiválók és gyengék egyaránt - csak megközelítik a nemzeti jelleget, vagy meg sem közelítik, hanem a kivételek, sőt az ellenpéldák közé illenek. A népköltészet nemzeti jellege tehát az alkotások összességében rejlő sajátságok legsúlyosabb magva: a matematika nyelvén szólva számtani, az esztétika nyelvén művészi középarányosa. Elvonás és általánosítás. Épp ezért a népmese nemzeti jellegét gyakorlatilag úgy lehet a legközérthetőbben szemléltetni, hogy általános sajátságainak felsorolása után egy vagy egynéhány gondosan kiválasztott mesét idézünk meggyőző példának, mert ezúttal az egyedi jellemzőbb, tehát érvényesebb, mint a közös és általános. Vajon egy nemzeti mesekincsben milyen lehet az aránya azoknak a népmeséknek, amelyek a nemzeti jelleget hitelesen és illetékesen képviselik? Megválaszolhatatlan kérdés, de szerintem ez az arány elég csekély lehet. Végül is mi jellemzi egyrészt a magyar, másrészt a román mesekincset? A felsorakoztatott (meg az ezekhez hasonló), látszólag egymásnak ellentmondó vélemények ismerete és elfogadása után szerintem a válasz nagyon egyszerű és megnyugtató. A magyar mesemondásban is, a románban is jellemző a dramatikusan sűrítő előadásmód, ez tehát mindkét mesekincsnek sajátos, de ugyanakkor közös vonása. Továbbá: mindkettőben jellemző az epikusán részletező előadásmód, tehát ez is mindkettőnek sajátos, de ugyanakkor közös vonása. Azaz: a legkiválóbb magyar mesemondók egyik típusa a dramatikus, a másik az epikus előadásban remekel, a legkiválóbb román mesemondók pedig hasonlóképpen. 7. A magyar meg a román népmesék hasonlóságai átvezetnek második alaptörvényünk megfogalmazásához és megértéséhez. A nyelvet leszámítva egyetlen nép folklórjának sincs olyan tulajdonsága, sajátsága: olyan nemzeti vonása vagy jellege, amely kizárólag az övé, vagyis minden más nép folklórjától merőben idegen volna. Minél szorosabb és hosszasabb két nép együttélése vagy érintkezése, annál inkább kibontakoznak a két folklór hasonló vagy azonos vonásai, a földrajzi távolság vagy a történelmi időszak növekedésének arányában viszont mind kevesebb lesz a számuk. Ha a fentiek tudatában egy folklór sajátságait vizuálisan ábrázolni akarnánk, akkor egy olyan kört rajzolhatnánk, amelyet minden oldalról más népek folklórjának körei