Katona Judit - Viga gyula szerk.: Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei (Miskolc, 1996)
Faragó József: A nemzeti jelleg megközelítése a népköltészetben (A magyar és román népballadák példája)
nemzetiségek beolvasztásának és megsemmisítésének jegyében a romániai magyarokat magyar nyelvű románoknak, a romániai magyar irodalmat magyar nyelvű román irodalomnak deklarálni, s ennek megfelelően a romániai magyar folklórt magyar nyelvű román folklórnak tekinteni - miként ezt némelyik elvakult román folklorista állította. A folklór nemzeti jellegét nyelve határozza meg, nem pedig azok a változó országhatárok, amelyek között él. A folklóralkotások anyanyelvi hovatartozását a világjáró témák eredete és vándorlása sem kérdőjelezi meg. Egyszerű példával élve, ha egy mese mondjuk a német folklórból került a magyarba, akkor német eredetét kiderítjük és számon tartjuk, de magyar változatai nem a német, hanem a magyar mesemondók repertoárjába, a magyar mesekincsbe tartoznak. Egyesek számára talán rázósabb a román Miorita (Bárányka)-ballada példája. Ennek moldvai és székelyföldi magyar változatai eredetük szerint a román folklórból való átvételek, de nyelvük alapján nem a román, hanem a magyar folklórt gazdagítják. Ennek az egyszerű és logikus ténynek a feladása elképzelhetetlen zűrzavart okozna, mert például Manole mester balladája (a mi Kőmíves Kelemenünk) valószínűleg a görög folklórból került a románba, a román folklórban tehát nem román, hanem görög ballada, vagy ha úgy tetszik, „román nyelvű görög ballada" volna. A folklóralkotások anyanyelvi hovatartozása természetesen nem érinti az irodalmi műfordításokat. Egy görög balladából magyarra fordítva nem lesz magyar ballada, hanem megmarad magyarra fordított görög balladának. 5. A népköltészet nemzeti jellegének azonban, miként erre a fentiekben is állandó utalás történt, a nyelven kívül más tényezői is vannak, de már Ortutay figyelmeztetéséből kiderült, hogy ezeknek a kielemzése és felmutatása már nem olyan egyszerű feladat. Mivel folklorisztikánk egyik legerősebb ága a népmesekutatás, próbáljunk elindulni ebben az irányban, szintén Ortutay vezetésével, ezúttal a népmeséink drámaiságára vonatkozó, 1960-ban kelt soraival: „Drámaisága abban is megnyilatkozik, hogy a mese elmondása során szinte minden jó mesélőnk drámai hatású jeleneteken keresztül építi fel a meséjét, ami arra vall, hogy itt nem egyéni leleményről, hanem a magyar mesemondás közös hagyományáról, nem esetlegességről, hanem törvényszerűségről van szó. S ezek az egymást követő jelenetek a szereplő személyek párbeszédein keresztül fejeződnek ki, a cselekmény puszta leírása, harmadik személyes elmondása ritka. Vannak meséink, amelyekben szinte eltűnik a közbevetett leíró, magyarázó rész, alig több jelzésnél, viszont az egész történet, a cselekménysor csupa ügyes, eleven vitákon, párbeszédeken keresztül jelenik meg." 9 A népmese nemzetközi szakirodalmában lapozgatva nem kell sem térben, sem időben messze mennünk ahhoz, hogy rátaláljunk Ovidiu Bírleának azokra a mindössze négy évvel korábban, 1956-ban kelt soraira, amelyek a román népmesékről szólanak, s amelyek lényegükben meglepően hasonlítanak Ortutay fejtegetéséhez: „A párbeszéd a mesemondó művészetben szintén fontos eljárás; szerepe sokkal nagyobb, mint ahogy egyes népköltészeti kutatók állították. Mivel leírásra kevés lehetőség van, a népi mesemondó a párbeszédeket a konfliktusok körvonalazására éppúgy használja, mint a mesehősök és helyzetük jellemzésére. Azt lehet mondani, hogy a párbeszéd - a kikristályosodott, klasszikus formulákkal együtt - az elbeszélés ízes részét alkotja." 10 Vajon Ortutay a Bírlea megfigyeléseit vette át a magyar népmesék drámaiságának jellemzésére, vagy fordítva? Mindkét lehetőséget eleve kizárhatjuk, szó sem lehet róla. 9 Ortutay Gyula: i. m. 54. 10 Bírlae, Ovidiu: Cercetarea prozei populäre epice. Revista de Folclor I. (1956). 123.
