Katona Judit - Viga gyula szerk.: Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei (Miskolc, 1996)
Péntek János: A magyar-román interetnikus kapcsolatok néhány nyelvi vonatkozása
A MAGYAR-ROMÁN INTERETNIKUS KAPCSOLATOK NÉHÁNY NYELVI VONATKOZÁSA PÉNTEK JÁNOS 1. Bármennyire szoros is a kapcsolat a kulturális és a nyelvi interferencia között, erőszakolt volna minden kulturális hatásban nyelvi hatást is látni vagy minden nyelvi kontaktus hátterében közvetlen kulturális okot föltételezni. Az interetnikus kapcsolat eltérő etnikumú közösségek közvetlen és/vagy rendszeres érintkezésében, gyakran éppen együttélésében valósul meg. Mindez igényli a nyelvi közvetítést, az egyéni vagy a közösségi kétnyelvűséget, amely az információt mindkét irányban áteresztő hártyaként működik. Természetesen jelentős különbség van a napi együttéléssel velejáró verbalizáció, aktív kétnyelvűség és a más módon: migrációval, árucserével, transzhumálással közvetített lexikális hatás között. Minden azonban beletartozik a közvetlen kapcsolatok körébe. A nyelvi interferencia kárpát-medencei vizsgálatának nehézségei abból adódnak, hogy az újabb jelenségek, folyamatok keverednek a régiekkel, illetőleg jelentős mértékben elfedik mindazt, ami a spontán nyelvi hatás következménye. A hagyományos kiegyensúlyozott, kölcsönös, koordinált kétnyelvűséget jogi, adminisztratív és hatalmi tényezők egyoldalú, aszimmetrikus (eufemisztikusan művelt) kényszerkétnyelvűséggé változtatták, amely már csak egy irányban közvetít. A kölcsönzések körében jelentősen megemelkedett az ún. hiánykölcsönzések aránya, amelyek az izoláció, valamint a nyelvi korlátozások okozta nyelvi űröket hivatottak betölteni (pl. a nyelvújítási szók helyett átvett román szavak a csángóban, az államnyelvi szavak nagy száma a kisebbségi nyelvváltozat hivatali és szaknyelvi változatában stb.). A kiterjedt kétnyelvűség körülményei között pedig általánosak az ún. alkalmi parole-kölcsönzések, az aktív kétnyelvű beszédében ugyanis potenciálisan bármi előfordulhat a másik nyelvből. 2. A korábbi jövevényszó-monográfiák, a Bakos Ferencé 1 kivételével, nem tettek különbséget a kölcsönzések jellege között. Egybemosódik bennük az idegen és a jövevényszó kategóriája, a hapax és az általános elterjedtségű szó, a szűk regionális átvétel és az irodalmi, a speciális fogalom jelölésére szolgáló kölcsönszó és az, ami csupán a szinonimasort gazdagítja. Mindezt legfeljebb a forrásjelzetekből lehet kikövetkeztetni. A néprajz, illetve általánosabban az interetnikus kapcsolatok szempontjából a langue-értékű kulturális kölcsönzések vallomása a fontos, belőlük lehet több-kevesebb valószínűséggel az etnokulturális folyamatokra következtetni. Kétségtelen ugyanis, hogy az egyes régiók kisebb vagy nagyobb tájak, tájegységek, ha megtartják is etnikai karakterüket, areálisan részben kiegyenlítődnek, kulturálisan, valamint a nyelv és a nyelvhasználat módja tekintetében közelednek egymáshoz. Ennek számos tanújelét rögzítette mind a nyelvészet, mind a néprajz az elmúlt évszázadokból. Megmaradtak továbbra is olyan fontos elkülönítő nyelvi jegyek, mint a keleti (ortodox) kultúrkör nyelveire jellemző zenei hangsúly, veláris a és í, jésített mássalhangzók (konszonantikus jelleg) stb. és tőlük areális tipológiai oppozícióban a nyugati katolikus nyelvekre jellemző dinamikus hangsúly, 1 Bakos R, 1982.
