Bencsik János: Paraszti és mezővárosi kultúra a XVIII-XX. században (Miskolc, 1993)

TISZA-MENTE ÉS A HAJDÚSÁG

NÉPRAJZI ADATOK TISZACSEGÉRŐL A BOSZORKÁNYOS ÁLLATOK ISMERETÉHEZ A csegei ember, ha kígyóra lelt, soha nem hagyta életben. Keze ügyébe eső szerszámmal vagy egy bottal agyonverte. Napközben, akármikor verték agyon, annak naplementig mozgott a farka, mert az ördög volt benne. Ezért mondották, hogy ördögöt ütnek agyon, ha a kígyóval végeznek. Sok víz volt a határban, sok volt a kígyó régebben. A legtöbbet emlegetett kígyófajta a tarajos kígyó. A gátak alatt, meg az erdőben, öreg fűzfákban élt. A rendes kígyóhoz (sikló) hasonlóan élt. Rálesett az emberre, megzavarta. Rövid és vastag teste lévén, a menekülők után vetette magát. Mint az ostor, úgy csapkodott, fel-fel vágódott. Ha utolérte áldozatát, akkor megcsípte, melybe bele is halhatott. Meg agyonütötte a csapásaival. Egyesek szerint kukorékolt, mint a kakas, mások fütyölni hallották. Azzal csalogatta magához az embert. Piros volt a feje, lapos taraja volt, mint a kakasnak. Aki látta, azt mondja, hogy csak egy laposas, hosszú dudor, piros csíkforma volt a fején. Ez volt csupán a taraja. A mezőn, az erdőn alvó emberbe, ha tátva volt a szája, belebújhatott a kígyó. Ennek az embernek aztán megdagadt a hasa a benne élő kígyótól. Kis gyermekbe is belebújt a kígyó a tejszagra. Az egyik gyermekről beszélik, hogy a benne levő kígyó együtt nőtt vele. Napközben a bokor alájárt aludni a gyerek, mert úgy kívánta a kígyó. Mikor elaludt, akkor kibújt a száján. Ezt észre is vették a szülei, de nem tudták megfogni a kígyót, mert visszabújt a gyermekbe. Máskor fel akarták költeni a gyermeket, de olyan mélyen aludt, hogy nem bírtak vele. Nem is ébredt fel addig, míg a kígyó vissza nem csúszott a szájába. Azt is beszélik, hogy az egyik gyermek szülei észrevették, hogy éjjel kibújt a kígyó belőle, s az ágyon volt mellette. Az apa megfogta az állatot, s fejszével agyonverte, felvagdalta. Ettől azonban a gyermekük is meghalt. Egy ilyen fiatalt úgy szabadítottak meg a benne levő kígyótól, hogy lábánál fogva felakasztották, majd a szája alá forralt tejet tettek. A meleg tej szagára kibújt belőle a kígyó. Egyesek azonban azt tudják, hogy ez a fiatal sem maradt meg. Belehalt abba a kínba, melyet a kígyó okozott a leírt esemény folytán. Azt is emlegetik, hogy a gyermeknek nem mertek a mezőn tejet adni, mert a tejszagra odament a kígyó. Együtt evett a tejből a gyermekkel. Más ételt azonban nem szeretett. Tavasszal sok ígyó összebújik, s hatalmas gombolyagot alkotnak. Ilyenkor fújják a kígyókövet. Ha észrevették őket, akkor kereket gurítottak közéjük. A guruló szekérkerék után szaladtak a kígyók, a követ pedig otthagyták. E kő olyan, mint az apró tojás. Szerencsét hozott arra, aki megtalálta. Egy zacskóba téve a nyakában kellett hordozni állandóan, s mindig szerencse kísérte. Köszvíny ellen a kígyóból hasznos orvosságot készítettek. Szent György- (április 24.) nap előtt fogott kígyót élve hazavitték. Egy literes üvegbe eresztették, majd ecetet öntöttek rá. Mikor jól elette az ecet, hasgatásról használták, ezzel kenegették a beteg testrészt. Kifújta a mirgit, s az használt. Ahogyan fogyott róla az ecet, úgy tőtötték fel újra az üveget. Mikor új kígyót fogtak (a következő tavasszal), a régit kiöntötték. A kígyósecetet tékában vagy polcon tartották. Veszélyes az, ha a kígyó az ember valamelyik testrészére rátekeredik, mert addig szorítja, míg el nem szárad. Ezért aztán igyekeztek azonnal levágni a kezükre vagy lábukra rátekeredett kígyót.