Bencsik János: Paraszti és mezővárosi kultúra a XVIII-XX. században (Miskolc, 1993)

TISZA-MENTE ÉS A HAJDÚSÁG

Kígyóhoz hasonlóan belekerülhetett az emberbe a vízibornyú (tarajos gőte) is. Ezt könnyen megihatták a vízzel. Az ilyen embernek is megnőtt a hasa. Az egyik lánynak is egyre nagyobb lett a hasa. Még az anyja is ráfogta, hogy viselős. De bizony nem az volt a baj. Mikor az egyik alkalommal az anya, magára hagyva a lányt, elment a templomba, addig az meghalt. Kutatták, keresték, mi okozhatta a halálát, mikor egyszer csak ráakadtak a nagy vízibornyúra az ágy alatt. Ott pislogott, olyan nagy volt, mint egy kutya. Kifúrta az oldalát, úgy jött ki belőle. Még a dalra is emlékeznek, amit a summáslányok egymástól tanultak: „Mi bajod van édes lányom, sáppadt az arcod? Vízibornyú van te benned, dagadt a gyomrod! Ne kérdezze édesanyám, majd meg tudja kend! Diófából lesz a bölcső, ringázhassa kend." A páros bika kerek testű, nagy béka volt. Mindig kettő tartózkodik együtt. Ha csak az egyiket pusztították el, akkor a párja (a másikja) bosszút állt az emberen. Ha nem is volt a környéken a páros bfka akkor, amikor a párját megölték, addig ment, míg meg nem találta azt, aki azt elkövette. Kárt tett a házánál. Addig ment, ijesztgette, míg álmában meg nem lepte. Szemébe hugyozott. Ráment éjszaka, s szétpukkanva megmérgezte. A régi kutakban mindig éltek békák. Jobb volt abban a kútban a víz, mondják, amelyben béka volt. Jobb volt tőle a víz, jobb ízű. Azzal ijesztették a gyermekeket, hogy ne nézz a kútba, mert a béka beleránt. Nem volt szabad a fogukat megmutatni a békának, mert az kiolvasta, s kihullott a foguk tőle. Játék közben, ha békalyukat találtak a gyermekek, így kiáltottak fel: „Ki mutat először fehér fogat? Kukk, békalyuk!" Összefogták a szájukat, s néni mertek beszélni egymáshoz. Védekeztek a béka vizeletétől is, mert ha belekerült a szembe, akkor gyulladást okozott, sőt meg is vakulhattak tőle. De még a láb is elfertőzhetett. A békát is használták gyógyszerül. Ha elállt a szarvasmarha kiröje, akkor csúszós, mászós, vereshasú békát engedtek a torkára. Fél óra múlva kérődzött a jószág. Hályogos szemet is gyógyítottak vele. A vereshasú béka hátát megfogták, s beteg jószág szemét a hasával megdörzsölték. Három-négy nap múlva lehasítja a hályogot a szemről. Dörzsölés közben úgy eszi a jószág szemét, mint a paprika. Keresetlen szárazbíkával kellett megdörzsölni a kézen vagy lábon nőtt tyúkszemet is, hogy elmúljon. Porrá törve, vízben itatták a hideglelős emberrel. Ugyancsak a hideglelés ellen használták a levelibékát is. Egy zacskóba tették, s azt a nyakban tartották. Hat hétig hordta a nyakában. Közben meg is száradt a béka, mert éjjel-nappal a nyakában kellett lennie. Mikor meggyógyult a beteg, akkor elégették a békát. Idősebb, gyógyító hírében álló asszonyoknak mindig volt kéznél szárazbíka. Ha támadással (gennyes fekély) vagy kelíssel mentek hozzá, azzal kilencszer körülkerítette a sebet, közben azt mormogta: „Te száraz vagy, oszt töröld le innen!" A tyúkszemet vakondok vérével is gyógyították. Azzal kenték meg körül a tyúkszemeket. A kígyóhoz hasonlóan, napestig mozgott a gyíknak a letört farka. Ördög van abban is.