Bencsik János: Paraszti és mezővárosi kultúra a XVIII-XX. században (Miskolc, 1993)

TISZA-MENTE ÉS A HAJDÚSÁG

Többször szó esett már a csengőkről. A környéken mindenütt híresek voltak a böszörményi műhelyből kikerült csengők, amelyeknek szép, erős, éles hangjuk, de alakjuk is sajátos volt. Polgáron két típust, a böszörményi és a misés csengői alkalmazták. E két típusú csengő hangja együtt jól érvényesült, mert alávertek egymásnak. Makrányi József újtikosi volt urasági kocsis így beszélte el a csengóontést: „Tiszaszederkényből járt át egy Barna Lajos nevű cigány csengőt önteni. Minden tavasszal megjelent a tanyában. Véle öntettek a kocsisok, a béresek, a juhászok a csengőket. Egy zsákba hozta egész felszerelését, s a homokgödör partján csinált egy kis kohót. Ott olvasztotta az általunk e célra összegyűjtött rezet, s formába öntötte az olvadt fémet, előbb faszenet égetett, az olvasztás nehéz munkájában mi is segítkeztünk, a fújtatót nyomkodtuk. A csengőhöz felhasználtuk a világháborús réz-, sőt ezüstkitüntetéseket is. Aki szebb hangú csengőt akart, az ezüst ötkoronást dobott a már folyékony rézbe. A nemes fémtől szebb hangot kapott. A munkadíjba szalonnát adtunk." Mind Polgáron, mind Tiszacsegén ismerték és kedvelték a böszörményi csengői. Ilyen alakú csengőket is öntettek a helybeli rézöntő cigányokkal. Szokásos volt a csengő ajándékozása, azzal fizettek egy-egy nagyobb fuvarért. Örökbe maradt, apáról fiúra. Makó Andor ma is felemlegeti, hogy „ez volt (mutatja is) a nagyapám legkedvesebb csengője." Megismerték a gazdát a lovain levő csengő szaváról. Messziről meghallották, hogy jön a gazda, s nyitották a kaput a szekerének. Ha azonban a férj gyanakodott a menyecskére, akkor széna csóvát tekert a csengő nyelvére, hogy az néma maradjon. így lepte meg az otthon maradtakat, nagy riadalmára az esetleges látogatónak. A fiúgyerekek a szekerek mellé vagy a nyárijászolhoz kötött lovakon tanulták a lovaglás mesterségét, majd az itatni hajtott lovakat ülték meg. Az alkalmi nyergektől eltekintve széltében elterjedt a parasztgazdák körében is a pásztorok alkalmazta prices. A kétrét hajtott pokrócból és egy darab szíjból készült priccsre két oldalt ráfüggesztették a kengyelszíjon lógó kengyel vasakat. A lovas a ló sörényébe kapaszkodva ugrott fel annak a hátára. Debrecenben, Hajdúböszörményben már fából faragott, bőrrel bevont nyerget alkalmaztak. Igen sok parasztcsalád rendelkezett ilyen fanyereggel, mert a négyes fogatot éppen úgy nyeregből hajtották, mint a lakodalmas menet lovait. Híres nyeregkészítő központ a környéken Tiszafüred is. Az itt készített fanyergek ősi jellegét László Gyula hangsúlyozta. A földutakon járó parasztlovakat általában mezítláb hajtották, vagyis nem tartották szükségesnek azt, hogy patkót veressenek a lábukra. A hosszabb utakra járó fuvaros lovakat már bevasalták, mégpedig télen téli-, nyáron nyáripatkói alkalmaztak. Ha a lovat ménesre hajtották, akkor legalább a hátulsó lábairól le kellett vétetni a patkókat, hogy egymást meg ne sértsék vele. A vaspatkókhoz számos hiedelem kapcsolódolt. Közismert a keresetlenül talált patkó szerencsét hozó szerepe. Az istálló küszöbére szegeit patkó már a gonoszokat is távol tartotta az épületben levő állatoktól. Csak vázlatosan írhattunk a ló és a paraszti társadalom sokszínű kapcsolatáról. Célunk: bevilágítani a népéletnek arra a területére, ahol egyik legkedvesebb háziállatunknak, a lónak jutott gazdag és változatos szerep.