Bencsik János: Paraszti és mezővárosi kultúra a XVIII-XX. században (Miskolc, 1993)
Fehér József: ARCKÉPVÁZLAT BENCSIK JÁNOSRÓL
- Az egyetemen Gunda professzor volt a példa. Sokszor elbűvölt példátlan tárgyi ismeretével, szaktudásával. Óráit hallgatva erősödött meg bennem a hit, hogy néprajzosnak s nem régésznek kell lennem. - K. Kovács Pétertől és Lászlótól - mindketten csegei születésű muzeológusok, tanárok - tanultam meg, hogy a jelenségeket időhöz, korhoz, helységhez, valláshoz stb. kell kötnünk, soha nem a szépségükön meditálva, hanem szigorúan kötni a helyhez és az időhöz. - Varga Gyula azt a hitet erősítette bennem, hogy az egyén nagyon fontos a néprajzi jelenségek mellett és mögött. Nagy Benjámin, a Néprajzi Intézet tanársegéde azt tudatosította, hogy kellő önbizalom nélkül soha ne fogjunk munkához. Ujváry Zoltánnal is megmaradt régi és meleg kapcsolatunk. Ő félig növendék, félig már tanár volt számomra. - 1957-ben fejezted be az egyetemet. Melyik múzeumban kezdtél dolgozni? - 1957-ben nem kaphattam muzeológusi állást; ez azt jelentette volna, hogy bővében van az ország a múzeumoknak, így éveket kellett más pályán töltenem, míg végül is először tiszteletdíjasként 1965-ben, majd főállásban 1970-ben kerültem múzeumba. Időközben mint tanár általános iskolában tanítottam, a honismereti mozgalomhoz kapcsolódtam, és hát ebből a törekvésből született meg 1963-ban a Tiszacsegei Falumúzeum, amely ma is fungál, mint az ország egyik első „in szitu" múzeuma. Ez azt jelenti, hogy az adott helyen, az adott körülmények között egy múlt század végi, század eleji állapotot sikerült egy 1833-ban épült jobbágyházban, pontosabban 1/4 telkes jobbágyházban megjeleníteni. - A másik igen érdekes probléma, hogy a múzeum mindig ott volt az érdeklődésem szélén, úgyhogy a Déri Múzeum Baráti Körével, a bontakozó honismereti mozgalommal tartottam a kapcsolatot, az 1960-as zászlóbontásnál részt vettem Budapesten és Egerben, és így tovább, nem szakadtam el a szakmától, amíg 1965-ben sikerült múzeumhoz jutnom, akkor még részfoglalkozásúként. - Hajdúböszörmény, Gyula, s most Tokaj. A három állomáshelyed. Melyik a legkedvesebb, legtermékenyebb időszakod, munkahelyed eddig? - Böszörménybe egy kicsit hazamentem. Miután hazamentem, fogadtak, segítettek, támogattak. Hamarosan a város közművelődési életének a közepébe kerültem. Ötleteimet támogatták, irányításommal több munka folyt, sokat is dolgoztam: végeztük a hajdúsági kutatásokat, megindítottam a Hajdúsági Múzeum Évkönyve sorozatot, ebből 3 kötet jelent meg, s amikor én eljöttem, ezt nem folytatták tovább. A Hajdúsági Füzetek sorozatból 5 jelent meg, amíg Böszörményben dolgoztam. Ez azért is érdekes, mert a Hajdúsági Múzeum ez idő tájt nőtte ki magát valóságos műhellyé, elsősorban a hajdúvárosok kutatásában, s ekkor sikerült elindítanunk azt a folyamatot, hogy a hajdúvárosok megírják, megírassák városuk történetét. A Hajdúsági Múzeum ekkortól lett igazán „intézményes" keretek között működő intézménnyé. Sokat vállaltunk abból is, hogy a KLTE Néprajzi Tanszéke gyakorlati munkát tudjon végezni, helyet adtunk a tanítványok írásainak is, ebből kiadványok születtek stb. - Amikor átmentem Gyulára, egy teljesen ismeretlen környezetbe kerültem. Ez volt a legnagyobb érdekessége a dolognak. Az egy vegyes etnikumú táj, rendkívül szigorú környezettel. Majdhogy azt nem mondhatom, hogy a Hajdúsági Múzeumhoz képest dupla mennyiségűt dolgoztam; meg kellett ismernem a szabad hajdú, paraszti társadalom után a nagybirtokon dolgozó kiszolgáltatott zsellérnép életét, mert a békési parasztok, a békési tanyavilágot lakó parasztok egészen más életet éltek, nem beszélve az emikai dolgokról, mert az egy egészen külön probléma. - A békési munka befektetése óriási volt. Két dolgot megtanultam a Hajdúsági Múzeumban. Az egyik, hogy nem feltétlenül kell az embernek a közéletiség ahhoz, hogy
