Bencsik János: Paraszti és mezővárosi kultúra a XVIII-XX. században (Miskolc, 1993)

Fehér József: ARCKÉPVÁZLAT BENCSIK JÁNOSRÓL

muzeológus legyen. Rendkívül sok energiát leköt a közéletiség. A Hajdúsági Múzeum után a békési Erkel Ferenc Múzeumban azt a szempontot tartottam magam számára irányadónak, hogy a múzeumi munkámat megalapozzam. Néhány év alatt rendbetettem az Erkel Ferenc Múzeumot, mert az elődöm rendezetlen széjjel-kazlat hagyott maga után. Rendet teremtettem az egész intézményben, katalogizáltam, kartonoztattam, s a végére egy igazán szép és rendszeres múzeumi munka alakult ki ebből. - Ott kezdtem hozzá a nemzetiségi kultúra megismeréséhez. Az volt a célom, hogy a nemzetiségeket úgy ismerjem meg, hogy egy-egy sarkalatos kérdéssel foglalkozva tanulmányokba rögzítsem a tapasztalataimat. Nagyon érdekes és szép kis tanulmányok születtek ebből a munkából: „A szerb kenyér", „A szarvasmarha teje és felhasználása a román parasztok körében", „A német etnikai közösségnek a téli ünnepkörhöz tapadó szokásai". - A szlovákokkal már nem tudtam foglalkozni, akkor jöttem el. - Itt fogtam hozzá a cigányetnikum kutatásához is. A megyei Cigányügyi Koordinációs Bizottság - ilyen szép névre hallgatott - titkára, egy igen agilis fiatalember felajánlotta, hogy évente 20-30 ezer forinttal támogatják a múzeumot, ha segítjük az ő munkájukat. Megállapodtunk, megkaptuk ajándékként Erdős Kamill cigány kutató anyagát, erre alapozva létrehoztam egy kutató társaságot; éveken keresztül működtettem, gyarapítottuk az anyagot, egy külön cigánygyűjteményt hoztunk létre, amely országos hírűvé vált. Akkor hagytam ott, amikor a boldog emlékezetű igazgatóm pontosan azt kifogásolta, hogy miért foglalkozom én a cigánysággal. - Battonyán helytörténeti gyűjteményt szerveztem, részt vettem a békési monografikus munkákban, a Sárrét és Szeghalom kutatásában, született is egy-két munkám ezekben a témakörökben. Ami ott az életemet színessé és gazdaggá tette, a számomra rendkívül kedves népművészeti díszítőköri munkám. Állandó előadója voltam annak a tanfolyamnak, amelyen a díszítőművészek, fafaragók, hímzőasszonyok és mások kaptak néprajzi ismereteket. Máig is hálás vagyok azoknak a közművelődési munkásoknak, akik Békéscsabán ezt az egész munkát irányították, szervezték. - 1984-ben Tokajba kerültél. Nem „akármilyen" helyre, hiszen „Ezen Hegyaljának Tokaj az címere" - ahogy állandó kiállításotok címe is mondja. A Hegyalja meg Magyarország egyik legismertebb, legjellegzetesebb tájegysége. Mit jelentett ez a váltás számodra? Eddig mindenütt sikerüli megérezned „a táj lelkét". Hogyan történt tokajivá válásod? - Szabadfalvi József múzeumigazgató úr csábított ide. Ő volt az az első „főnököm", aki mindent teljesített velem szemben, azt is, amit nem ígért... - Tokaj egy egzotikus paradicsom volt számomra... Sokáig küzdöttem, s most is küzdök ezzel a képpel. Most már úgy gondolom, sikerrel birkózom vele. Mivel hát? A nosztalgikus-romantikus Tokaj-Hegyalja-képpel. Mert itt ki ne dicsekedne szívesen azzal, hogy a világhíres Tokaj szülötte, vagy lakója, hogy Tokajban terem a világhírű aszú? Tokajban körülbelül úgy fogadtak, hogy „mit akar itt ez az ember"? Nehéz volt gyökeret vernem, a legnehezebb eddigi életem során. Nem is a környezet, a város, mert az szinte megfoghatatlanul szép, kedves és bájos. Hanem inkább a város társadalma. Az úgynevezett „őstokajiak", akik azt hangoztatták, hogy „le kell tenni előbb valamit az asztalra, hogy tokajiak lehessünk"! Mit és hová kell letenni, kérdeztem én, mit tettek le azok, akik ezt hangoztatják, Tokaj ama nevezetes asztalára, s végtére is nem közös-e valahol az az asztal, amire már én is letettem valamit? - Ehhez persze meg kellene fogalmaznunk a „tokajiság" mai tartalmát. Miben is rejlik ez a tartásmód, ez a fogalom? Hírén-nevén, múltján túl - sajnos - Tokaj is csupán egy-é a sok-sok település közül? Hogy milyennek kellene lennie, azt tudom, s hogy hiszek „föltámadásában", az nem kétséges.