Dobrossy István szerk.: A miskolci Avas (Miskolc, 1993)
A lakótelep (Tóth Pál)
ruktúrákat eredményeztek. Ehhez a modern funkcionalista városépítés nagy leleménye, a városi funkciók szétválasztásának elve kifejezetten jól jött. Ezt az elvet a nagy lakótelepépítkezésekkor a lehető legkövetkezetesebben érvényesítették. Példaképpen említjük meg, hogy nagy nyugati lakótelepeken nemcsak üzletközpontot, iskolacentrumot, szabadidőközpontot, de templomközpontot is építettek. Ez vezetett azután a mindenhol fellelhető lakótelepek szokásos struktúrájának létrejöttéhez, a lakóépületektől jól és szembeötlő módon elválasztott, különböző funkciókat hordozó centrumok szabvány szerint történő építéséhez. Komoly szerepe volt a lakótelepi forma eluralkodásában annak is, hogy a belső történelmi városrészekben, különböző okok miatt, a lakásépítést elhanyagolták. Ez a belvárosi lakásállomány színvonalának romlásához vezetett, és ezzel együtt megnőtt a bolygóvárosok lakásai iránti kereslet. Nemcsak Kelet-Európában, de Nyugat-Európában is, meg az USA-ban is a lakótelep-építés és a városközpontokban zajló folyamatok szorosan összekapcsolódtak, ami végsősoron a nagyvárosok átstrukturálódását eredményezte. Ebben a folyamatban, amelyről az előbbiekben vázlatosan szóltunk, a lakótelepek lakói közreműködők és áldozatok is voltak egyben. Közreműködők, amennyiben egyáltalán hajlandók voltak beköltözni ezekbe az új elvek szerint épített városrészekbe. És miért is ne tették volna. Áldozatok voltak annyiban, hogy az összes probléma, amely a lakóteleppel együtt járt és jár, nekik marad meg. Összességében az látszik tehát, hogy a lakótelep egy folyamat végeredménye. Ezt a folyamatot elsősorban gazdasági érdekek vezérelték, amihez képest minden egyéb szempont hátrább szorult. A másik kérdésünk az volt, mivel magyarázható, hogy az állami lakásépítés fő formája évtizedeken át a lakótelepek, és az egyre nagyobb lakótelepek építése volt. Ennek legalapvetőbb gazdasági oka az volt, hogy a belső történelmi városrészek rekonstrukciója a régi tervutasításos rendszert megoldhatatlan nehézségek elé állította. Ebben a rendszerben egyébként is számos gyakorlati érv szólt a régi városrészek felújításának késleltetése mellett. Ezek között pedig kétségkívül a legsúlyosabb érv a krónikus lakáshiány volt. A lakótelepek építését és ezek „zöldmezős" telepítését erősítette - paradox módonaz a tény is, hogy a telekárnak szinte semmiféle jelentősége sem volt. Gazdaságos tehát a város peremén levő nagy, szabad területek beépítése volt, hiszen semmibe sem került a beépítéshez szükséges földterület. A belső történelmi városrészekben viszont szanálni kellett, ami komoly költségnövekedéssel járt, és csak akkor és ott került sor komolyabb szanálással együtt járó koncentrált lakásépítésre, ahol és amikor elfogytak a szabad területek. A lakótelepformában történő városi lakásépítés érdemben tehát összekapcsolódott a belvárosokban lezajló slumosodási folyamatokkal, a belső városrészek tragikus mértékű leromlásával. Voltak azután kommunális és üzemszervezési szempontok is. A lakásépítés tömörítése mellett szóltak a nagy építőipari szervezetek, különösen pedig a házgyárak gazdasági érdekei és a közművesítés szempontjai. De voltak szűkebb értelemben vett politikai-szervezeti szempontok is. A nagy tervező szervezetek centralizáltsága és a tervezés mechanizmusainak standardizáltsága éppen a nagy lakókomplexumok tervezésének felelt meg leginkább. A reprezentativitás igénye viszont kifejezetten politika természetű dolog volt:
