Dobrossy István szerk.: A miskolci Avas (Miskolc, 1993)
A lakótelep (Tóth Pál)
szolgáló közintézmények vannak... Lakóterületi egység többnyire forgalmi utakkal határolt, egységesen kialakított része, amely a lakosság elsődleges szükségleteit ellátó intézményekkel rendelkezik. Nagyságuk szerint megkülönböztethetők: lakótömb, lakókörzet és lakónegyed." Mindez Perényi Imrének egy 1954-ben megjelent műve alapján. Ebből a könyvből -A város lakóterülete - azután egymást követő építész generációk sora tanulta, mit is kell érteni lakóterületen, lakónegyeden, lakótömbön, miegymáson. Precízebb meghatározások szerint a lakótelep elsősorban urbanisztikai egység. Ebben, de csakis ebben az összefüggésben tehát a lakótelep sajátos elvek szerint kialakított térbeli rendszer, struktúra: alapvető szolgáltatásokkal ellátott és a várost átszelő útvonalaktól belső közlekedési rendszerrel elválasztott lakókomplexum, amely több szerkezeti elemből - szomszédsági egység, mikrorajon, tömb stb. - szerveződő, magasabb szintű, differenciált szolgáltatásokat is tartalmazó képződmény. A lakótelepek születésük, virágzásuk és hanyatlásuk időszakában mindig mást és mást jelentenek azon az alapvető meghatározottságukon túlmenően, hogy emberek lakóhelyéül szolgálnak: létezésének korai szakaszában a lakótelep inkább beruházási kategória, a beköltözés utáni első időszakban társadalmi problémák sokfélesége, virágzó szakaszában lokális közösség, hanyatló korszakában pedig ismét más aspektusai kerülnek előtérbe. Bár a modern városépítészet a hetvenes évek végén már lényegében túllépett a lakótelep-építésen, illetőleg a funkcionalista városépítés „lakótelepi" koncepcióin, hazánkban mind a mai napig keresztül-kasul áthatják ezek a már joggal korszerűtlennek tekinthető elvek a várostervezést és az embereknek a „jó" várossal kapcsolatos elképzeléseit egyaránt. A következőkben megpróbáljuk igen változatosan áttekinteni azokat az elveket, városépítési ideológiákat, amelyek azután a lakótelepek formájában váltak valósággá. A múlt század utolsó éveiben és főként ennek a századnak az elején új, „forradalmasító eszmék" jelennek meg a modern urbanisztikában. Új elképzelések és elméletek születtek, amelyek jószerivel minden lényeges ponton meghaladták a korábbi korok városépítőinek felfogását és elképzeléseit. A XIX. század ipari nagyvárosainak riasztó példái - a gyors ütemben és tervszerűtlenül növekvő metropoliszok zsúfoltak és egészségtelenek voltak, a társadalmi nyomorúság valóságos gyűjtőmedencéivé váltak, a városokban a születések száma radikálisan visszaesett, megnőtt viszont az öngyilkosságok, a bűnözések arányszáma stb. - egyre hevesebb kritikára ingerelte a város kérdéseivel foglalkozó szakembereket. A várossal kapcsolatos elképzeléseik ennélfogva szükségképpen szakítást jelentettek mindazzal, amit a hagyományos város jelentett. A városépítés új törekvései, legnagyobb hatású eszméi két férfi nevéhez fűződnek: Ebenezer Howard az egyik, és Sir Patrick Geddes a másik. Az egyik angol bírósági tudósító volt és csak amolyan mellékfoglalkozásként űzte a tervezést, a másik meg skót volt, foglalkozására nézve pedig biológus és filozófus. Howard nemcsak kora városát, annak bajait és hibáit gyűlölte, de magát a várost is. Megátalkodott gonoszságnak és a természet meggyalázásának tartotta a sok ember begyömöszölését egy agglomerátumba. És ennek az embernek a nézeteiből sarjadtak ki a XX. század városépítészeti elgondolásai. Éppen ezért mondják, hogy egészen a posztmodern felbukkanásáig a modern városépítészet alapvetően városellenes városépítészet volt. Mik voltak ennek a városépítészetnek a legfontosabb rendező elvei? Az utca az
