Dobrossy István szerk.: A miskolci Avas (Miskolc, 1993)

A lakótelep (Tóth Pál)

ember számára rossz környezet, ezért a házakat a védett zöldterület felé fordított homlokzattal kell felépíteni. A sok utca pazarlás - mondták -, a várostervezés alapegységének tehát nem az utcát, hanem a háztömböt, vagy még inkább az óriás háztömböt kell tekinteni. A kereskedelmet el kell választani a lakóhelytől és a zöldterülettől, a keresletet tudományosan kell kiszámítani stb. A további alapeszméket a humanizált város igénye szülte. A nagyváros elembertelenedését sokan a természettől való elszakadással azonosították: „Vissza a természethez" rousseau-i ideája a modern városépítészet egyik jelszava lett. Természetesen a természetbe való organikus beilleszkedés követelménye nemcsak a város, hanem az egyes lakóépületek tervezésére is kihatott. A természethez való közeledés volt az oka annak a törekvésnek, hogy a tervezők széthúzzák a várost, kitörjenek a hagyományos utcahálózatból. A XX. század előtt a várostervezők főként a város utcarendszerének tervezésére szorítkoztak: a házak és a lakások elhelyezése ehhez képest másodlagos fontosságú volt. A várost elsősorban mint a társadalmi interakciók terét tervezték meg. Amint eljött a milliós nagyvárosok kora, feltűnnek a hagyományos város és várostervezés emberellenes következményei is. A modern urbanisztika olyan nagy hatású képviselői, mint Le Corbusier, Hilberseimer, Saarinenn megfogalmazzák az egészséges lakás eszméjét. Azaz, olyan tervezést sürgetnek, hogy minden lakásnak elegendő napfény, megfelelő széljárás, jó levegő és közeli zöldterület jusson. Ezek az igények azután eleve megszabták az épületek tájolását, egymástól való távolságát, a köztük lévő szabad területek nagyságát. Aminek úgy látszik elkerülhetetlen velejárója lett az utcaszerkezet felbomlása. Az egészséges lakás humanizációs igényének érvényesítésére való törekvés egyik következménye, hogy ettől fogva a város kollektíván használt belső tereinek - utcák, terek stb. - tervezése másodlagossá vált a lakás és a lakóépületek elhelyezéséhez képest. Végül pedig ezekből a humanizációs igényekből fakadt azután a város övezeti szerkezetének funkció szerint történő szétbontása, a város részeinek funkcionális egyneműsítése. Mint láttuk, a „lakótelep" és a hozzá kapcsolódó ideológiák - egészen napjainkig az egészséges élet, pontosabban az „egészségesen lakni" eszményén alapultak. így vált azután az új lakótelep a zöldben úszó, a parkban elpötyögtetett, egymást nem zavaró, egymástól távol eső lakóépületek - nagyjából-egészéből a tervezői önkénytől függően, többnyire festői módon kialakított - együttesévé. Ebben a szisztémában a házak - lehetőleg magas és magasabb pontházak, lendületes ívben futó sávházak - közötti tér parttalanul, pazarlóan terpeszkedik, bizonytalan funkciókkal és tartalommal. így válhatott például a lakások „benapozása" (tájolása) egész tervek minősítését eldöntő kritériummá, és így alakulhatott ki az a helyzet, hogy öntörvényű és felettébb vitatható városépítészeti divatok (amelyek persze az alapelveket nem érintik) és esztétikai elvek egy-egy terv megépítésében döntő szerephez jutottak. Ahol volt elegendő pénz, ott parádés és divatos épületek, méregdrága lakások épültek, és volt zöld fú és fa bővében. Ahol viszont a pénz kevés volt, ott a végeredmény az lett, hogy a klasszikus városépítészet elvei (Athénicharta) is csorbultak. A „zóning"-tht (a városi funkciók szétválasztásának elve), a modern urbanisztikának ez a ma már széles körben túlhaladottnak ítélt eleme az, amely napjainkig megszabta ezeknek az új városrészeknek a szerkezetét. Nem utolsósorban éppen a zóning-elv ab-