Dobrossy István szerk.: A miskolci Avas (Miskolc, 1993)

Az Avas betelepültsége az őskőkortól az újabb kőkorig (Ringer Árpád)

Az Avas betelepültsége az őskőkortól az újabb kőkorig A

miskolci Avas Közép-Európa egyik legnagyobb és legjelentősebb kőkori lelőhelykomplexuma. Mintegy 1,5 X1,5 km

2-es területén - különösen a domb lábán és széles hátán - szinte egymást érik a sokszor többrétegű ős- és újkori települések, kovakőkitermelő helyek és kőszerszámkészítő műhelyek. Az Avas e kőkori leletgazdagságát elsősorban kedvező településföldrajzi adottságai magyarázzák. A domb a Bükk hegylábfelszínének peremén impozánsan, 110 m relatív magassággal emelkedik ki a miskolci tájból. Bár kiterjedt lejtőkkel határolt háta szigetszerűen elkülönül környezetétől, mégis úgy tűnik, mintha itt az Alacsony-Bükk egészen a Sajó síkjáig futna ki; hirtelen törve le észak és kelet felé, a Szinva és a Sajó-völgy találkozásánál. A Bükk központi tömegét övező hegylábfelszín az Avasban egyetlen dombháttá szűkül, így egykor a természetes növény és állattársulások idején kis távolságon belül egészen eltérő - hegységi, dombsági és síksági - ökológiai zónák fonódtak egymásba. Ez a különleges geográfiai-ökológiai adottság rendkívül hatékony környezethasznosítási lehetőséget biztosított a régibb kőkor vadász-gyűjtögető gazdálkodása számára. Mindössze egy-két órányi járóföldön belül ugyanis könnyedén elérhető volt a különböző domborzattípusok biotópjainak vadászható és gyűjtögethető állat- és növényvilága. A hegység szívébe a Szinva-Garadna völgyrendszer nyújtott gyors megközelítési útvonalat, ami egyúttal fontos vadváltó is lehetett. A „Miskolci kapun" át a Sajó mentén messze északra benyúló Nagyalföld pedig a nagytestű és tömegesen élő jégkori növényevők mamutok, rénszarvasok, vadlovak és bölények - évszakos vándorlásaihoz nyújtott utat a Kárpátok magasabb vonulatai felé és vissza a központi medenceség hatalmas, folyók járta síkvidékére. Az egykoron kedvező adottságokkal rendelkező vadászmezőkön rendszeresen gazdag zsákmányra tehettek szert a vidék őslakói. Erre szolgálhat érdekes adalékként például a Sajó és a Szinva kavicsteraszaiban talált mamutmaradványok életkor szerinti vizsgálata. Az őslénytan szakembere kezében ugyanis kiderült, hogy-mint Északkelet-Magyarországon általában - az őrlőfogak, állkapcsok és más egyéb vázrészek zömmel fiatal egyedektől származnak. Ez éppen ellentéte a természetes elhalálozás esetén várható aránynak, s minden kétséget kizáróan antropogén, vadászati szelekció eredménye. Az ősemberek is nyilvánvalóan inkább e fiatalabb egyedeket ejtették el, mint a kivénhedt, ehetetlen húsú állatokat. Az Avasról kitűnő kilátás nyílhatott a környező vadászmezőkre, és már kellő távolságból megítélhető volt az állatok vonulási iránya. Tiszta időben ma is messzire ellátni innen.