Dobrossy István szerk.: A miskolci Avas (Miskolc, 1993)

Az Avas betelepültsége az őskőkortól az újabb kőkorig (Ringer Árpád)

Északkelettől délnyugatig jól kivehetőek a Cserehát dombjai, hátterükben a Tokaj-Eperjesi-hegység kéklő vonulatával és a tokaji Kopasz-heggyel. Délnek Mályi irányában az Alföld horizontjába süpped a Bükk hegylábi pereme. Délnyugattól észak felé viszont a hegység Miskolctapolca, Bükkszentlászló, Diósgyőr, Pereces és Sajóbábony feletti magaslatai koszorúzzák a látóhatárt. Az Avas oldalán és hátán több ponton kovakő padok bukkannak a felszínre. A kőkori ember ezekből, szó szerint a lába alól nyerhette ki szerszámai legfontosabb nyersanyagát. Egyedül a víz biztosítása okozhatott gondot a magasabb felszíneken. Nem véletlen hát, hogy amikor a gazdálkodás jellegéből adódóan tetemesen megnövekedett a mindennapi vízigény, az újkőkor földművelő-állattenyésztő népeinek települései lehúzódtak az Avas lábának a szélére, a Szinva és a Sajó közelébe. Járjuk most végig gondolatban az Avas legfontosabb lelőhelyeit. Előtte ismerjük meg a korszakunkra vonatkozó legfontosabb tundivalókat. így könnyebben el lehet helyezni az Avasról elmondandókat az őstörténet keretében. őstörténeti kitekintés A kőkort az emberiség őstörténetében - amelyet egyetemes érvénnyel 1. e. 3000 évben szokás lezárni -, először Christian Jürgensen Thomsen dán kutató különítette el 1836-ban. Három periódusú technikatörténeti rendszerében, amelyben a korszakolás a munkaeszközök uralkodó nyersanyagán alapult, a kőkort még osztatlannak tekintette és a bronz, illetve a vaskor elé helyezte. Jean Boucher de Crèvecoeur de Perthes híres 1844-es felfedezése után, amikor is az északnyugat-franciaországi Somme folyó egyik kavicsteraszában - Abbeville település mellett - jégkori állatok csontjai kíséretében kovakő szakócát talált, kitűnt, hogy a kőkor jóval hosszabb ideig tartott, mint ahogyan azt Thomsen gondolta. Kezdete még arra a földtörténeti időszakra nyúlik vissza, amikor a mára már régen kihalt állatfajok - mamut, rénszarvas, gyapjas orrszarvú - éltek Európa-szerte és legalább két szakaszra bontható. Boucher de Perthes felismerése nyomán Sir John Luhböck angol őstörténész volt az, aki 1865-ben megjelent könyvében a kőkor régibb szakaszát paleolithikumnak (őskőkor), az újabbat pedig neolithikumnak (újkőkor) nevezte el (a paleo = ős, régi; neo = új, és a lithos = kő görög szavak segítségével). Ezután Thomsen eredeti kőkorfogalma már csak a neolithikumot fedte. Luhbock műve Magyarországon 1876-ban jelent meg a Természettudományi Társulat gondozásában Történelem előtti idők címen, s mint látni fogjuk, másfél évtized múltán komoly szerepet játszik majd a hazai őskőkorkutatás megszületésénél. A kőkor felosztására véglegessé csak a század végén vált azzal, hogy 1873-ban Michel Rehoux francia kutató a paleolithikum és neolithikum közé beiktatta még a mezolithikumot, az átmeneti kőkort, elnevezését a meso = középen lévő és a lithos = kő görög szavakból alkotva meg. A kőkor az emberi történelem leghosszabb időszaka. Kezdetét a legrégibb megmunkált kőeszközök adják meg, s ez 2,5 millió év. Vége - legalábbis Európa nagy részét tekintve - kb. i. e. 3000 körűire esik. Vagyis lényegében az írás közel-keleti feltűnésével egyidős, ami egyúttal az őstörténet végének egyetemesen elfogadott határával is azonos.