Végvári Lajos: Szalay Lajos (Miskolc, 1990)

Előhang Hat évtizeden át ontotta magából a rajzokat Szalay Lajos. Életműve alkalmas arra, hogy átörökítse az utókorra a XX. századi ember és társadalom válságait, azt a kort, amelynél gonoszabb, lelketlenebb, kétségbeesettebb és hősiesebb még nem volt a történelemben. Szalay gazdag élettapasztalata alapján a nagy magyar költővel, Vörösmartyval vallja, hogy az ember: „fáj a földnek, őrült sár". Szalay életműve az eltorzult emberiség tükörképe, indulatból áradó és reménytelenségből fakadó kétségbeesett kiáltás. Pedig nem ily szerepre vágyott. Gyermekkori élményeit dédelgetve bukolikus idill után áhítozott. Ám sorsa először a külvárosi proletárok nyomorának részesévé tette, majd át kellett élnie (részben katonaként) all. világháborút és a vele kapcsolatos rettenetes emberirtást, ezután megrettenve az 1945 után alakuló magyar helyzettől, Párizst majd Argentínát választotta lakóhelyéül. A dél-amerikai államban bekövetkezett politikai változások és 1956-os magyar felkelésről valló művészi állásfoglalása miatt ismét hazát kellett cserélnie. New Yorkba költözött, megkapta az amerikai állampolgárságot, de itt sem érezte jól magát. Szókimondó természete miatt s nem utolsósorban az önmenedzselésre való képtelensége következtében nem érte el azt az anyagi és erkölcsi sikert, melyet megérdemelt. Picasso több ízben is elismerően szólt róla, de a profitját féltő műkereskedelem a nagy spanyol nyilatkozatait mindig megcáfolta. Részben ez az oka Szalay sajátosan fájdalmas és nosztalgikus Picasso komplexumának. Erről így vall: „Picasso megtestesítette a vágyát annak az örök magyar sóvárgásnak, hogy mink is szerettünk volna klasszikus nyugalommal és szépséggel nézni a világot, csak nem bírtuk. Picasso bírta, Picassóban a latin adottság, a latin vér megengedte, hogy fölényesen menjen át egy olyan kötélen, amely a világ legszörnyűbb bűnözése fölött lett kifeszítve. (Ti. a második világháború és a fasizmus V. L.). . . Mi végigmászhattunk egy ilyen kötélen, de sohasem talpon állva, hanem a kezünket véresre dörzsölve amíg átérünk. Emiatt az öröm miatt, ami Picassóban az alkotás latin könnyűségével, a mediterrán erotikával együtt jelent meg, emiatt irigyeltem őt. Szerettem volna követni, de nem bírtam, csak némely esetben a felületes oldalát utánozni. . . . Picasso újra átélte a görögség konkrét tisztaságát, akik sohasem beszéltek egy formát sem innen sem túl."

1