Végvári Lajos: Szalay Lajos (Miskolc, 1990)

A fényképek tanúsága szerint a művész szülei szép emberek voltak. Apja arcáról az éber értelem és szolgálatkész önfegyelem egyaránt leolvasható. A hozzávaló viszonyáról művész fia ezeket vallotta: „Ugyan nem nagyon voltam jóban, de akinek erkölcsi magatartását részint féltem, részint csodáltam és igyekeztem egy bizonyos szempontból hozzá hasonlítani. Nálunk otthon pótvizsga nem volt, korrigálás nem volt: az ember csinált valamit és azért vállalta a felelősséget, ahogyan először sikerült."

13 A művész édesanyja, született Sike Karolin a fényképek bizonysága szerint igen szép asszony lehetett. Egy profilnézetű felvételen lénye szelídséget sugároz, nem mond ennek ellent a benyomásnak, az arckifejezésének összeszedett jellege. Ezt a profilt örökölte művész fia. Különösen meglepő tekintetük hasonlósága, a szemek, melyek szinte a semmibe néznek és mégis mindent látnak. Idősebb Szalayné 97 évet élt: méltóságteljes tartását öregkorára is megőrizte.

14 Fiának világhíre nem hatotta meg, nem tette büszkévé, ő is tartotta magát valakinek. Ez meglátszik az öltözködésén, nem volt cifrálkodó, szerény eleganciája jól kifejezte lényét.

15 A két kemény egyéniség a feltétlen engedelmességet kívánta meg a gyermekektől. A jövendő művészben ellentmondásos érzelmeket keltett ez: a tiszteletteljes szeretet és a lázadásra, ellentmondásra való hajlam egyaránt jellemezte a szülőkhöz való viszonyát. Gyermekkorának legfontosabb személyisége azonban nem szülei, hanem anyai nagyanyja volt. A tarnabodi élmények összefonódnak gyenge, csotrogány unokáját dédelgetve féltő nagyanya emlékével. Nem győzte ismételgetni visszaemlékezéseiben, hogy mennyit köszönhet ennek az asszonynak. Tőle származtatja azt a jellegzetes nyelvezetet, melyet a művészt faggató mindenfajta embert, riportert, kritikust és művészettörténészt egyaránt meglep, elzsongít és elkábít. Vizuális törekvéseit, verbális készségét egyaránt a tarnabodi élettel, és nagyanyjával indokolja: „Egyetlen dolgot dédelgetek, nagyanyám beszédjének szépségét, formás mélységét. Nagyanyám mondta volt: Lajos megadta neked az Isten a sarkantyús csizmát, de nem tudod összepengetni."

16 A megértő, mintaképként tisztelt nagyanya emlékének fényében mélabúsan állapította meg apjáról: „Apám 88 éves, most sem tart sokra. Ő utálta azt a sarkantyús csizmát, vagyis a művészetet nem tudta s ma sem tudja megérteni, hogy egy becsületesen megtermelt család satnya hajtást hozhat. Hogy míg más 30 centi mély barázdát szánt, addig én azt rajzoltam, milyen szép vonala van a járomnak az ökör nyakán."

17 Ehhez a világhoz hozzátartoznak a szép mesék is. Egy távoli rokon Bora néni volt a mesék legnagyobb tudója. Egy ágyban aludt a kisfiúval. Véget nem érő mesélő kedve tette feledhetetlenné az estéket, azt a világot, melyre a művész úgy emlékezik vissza, hogy ez volt az ő paradicsoma. Ebben a paradicsomi világban élt, itt járta ki az elemi iskola első két osztályát. Nyolcéves korában szülei visszavitték Miskolcra, de a nyarakat továbbra is kedves falujában töltötte.